Eretnekség

Az eretnekség vagy herezis valamely vallási közösség normatívnak tekintett tanításától való lényeges eltérés, illetve annak tagadása. A kifejezés különösen a keresztény teológiában és egyházjogban vált technikai fogalommá, ahol nem egyszerűen „más véleményt”, hanem a közösség hitével összeegyeztethetetlennek tartott tanítást, illetve ennek tudatos és makacs képviseletét jelölheti. Tágabb, nem szigorúan vallási értelemben az „eretnek” szó olyan személyre, irányzatra vagy eszmére is használatos, amely szembefordul valamely uralkodó, hivatalos vagy közmegegyezéses állásponttal. A különböző vallásokban azonban nem mindig ugyanaz a fogalmi rendszer működik: a keresztény haeresis, az iszlám bidʿa vagy zandaqa, a rabbinikus min vagy apikorosz, illetve az indiai vallások heterodox iskolákat jelölő fogalmai csak korlátozottan feleltethetők meg egymásnak.

Galileo Galilei az egyházi bíróság előtt. A Galilei-ügyet a modern történetírás nem pusztán „hit és tudomány” szembenállásaként, hanem teológiai, egzegétikai, tudománytörténeti és egyházpolitikai összefüggésekben tárgyalja.

Francisco Ricci: Autodafé a madridi Plaza Mayoron 1680. június 30-án. Az autodafé nyilvános bűnbánati és ítélethirdetési szertartás volt; a halálbüntetést a világi hatóság hajtotta végre.

A szó története összetett. A görög haireszisz (αἵρεσις) eredetileg választást, irányt, iskolát vagy pártot jelentett, és nem szükségképpen volt elítélő értelmű. Iosephus Flavius például a zsidóság vallási irányzataira, így a farizeusokra, szadduceusokra és esszénusokra is alkalmazta. A keresztény használatban azonban a szó fokozatosan negatív jelentést kapott: olyan tanbeli vagy közösségi eltérésre kezdték használni, amelyet az apostoli hit, a hitvallási szabály vagy az egyházi közösség egységével összeegyeztethetetlennek tartottak.

A keresztény fogalomhasználatban az eretnekséget meg kell különböztetni a hitehagyástól, a szakadástól, a puszta tévedéstől, a fegyelmi engedetlenségtől és a teológiai vitától. A katolikus egyház kánonjoga szerint az eretnekség „valamely isteni és katolikus hittel elfogadandó igazság makacs tagadása vagy makacs kétségbevonása a keresztség felvétele után”; a hitehagyás a keresztény hit teljes elutasítása, a szakadárság pedig a római pápának való alárendeltség vagy a vele közösségben lévő egyháztagokkal való közösség megtagadása. A klasszikus katolikus teológiai irodalom ezért különbséget tesz az objektíve eretnek tanítás, a vétlen vagy materiális tévedés, valamint a tudatos és makacs, formális eretnekség között.

A történelemben az eretnekség vádjának nemcsak tanbeli, hanem jogi, társadalmi és politikai következményei is lehettek. Az ókori és középkori kereszténységben a hitbeli egységet gyakran a közösség rendjének, a vallási identitásnak és a politikai stabilitásnak a részének tekintették. Emiatt az eretnekség üldözése egyes korszakokban egyházi fegyelmi intézkedésekhez, kiközösítéshez, világi jogi szankciókhoz, sőt halálbüntetéshez is kapcsolódott. A modern történetírás ugyanakkor különbséget tesz az eretnekség teológiai fogalma, az egyházi büntetőjog, az inkvizíciós eljárások, a világi büntetőhatalom és a későbbi polemikus „inkvizíció-kép” között.

Etimológia és nyelvi használat

A magyar „eretnekség” szó a latin haeresis, illetve a görög haireszisz közvetítésével kapcsolódik az európai keresztény terminológiához. A görög haireó (αἱρέω) ige jelentése: megragadni, választani, kiválasztani. A főnévi haireszisz ennek megfelelően jelenthetett választást, szándékot, hajlamot, elfoglalást, továbbá filozófiai iskolát, vallási csoportot vagy politikai pártot. A hellenisztikus filozófiában a kifejezés nem szükségképpen hordozott értékítéletet: beszélni lehetett például a sztoikus vagy epikureus „iskoláról” mint hairesziszről.

A görög Ószövetségben és a hellenisztikus zsidó irodalomban a szó ugyancsak jelenthetett választást vagy irányzatot. Josephus Flavius a zsidó vallási csoportokat — farizeusokat, szadduceusokat és esszénusokat — írta le vele, nagyjából „iskola” vagy „irányzat” értelemben. Az Újszövetségben a szó több helyen még ebben a tágabb értelemben szerepel. Az Apostolok cselekedetei szerint a keresztényeket ellenfeleik „a názáretiek felekezetének” vagy irányzatának nevezték (ApCsel 24,5), Pál pedig úgy fogalmazott, hogy azt az „utat” követi, amelyet ellenfelei haireszisznek neveznek (ApCsel 24,14).

Az újszövetségi keresztény szóhasználatban a kifejezés ezzel párhuzamosan negatív értelmet is kapott. Pál leveleiben a haireszisz a közösséget szétszakító pártoskodás, a tévtanítás vagy a fegyelmi megosztottság összefüggésében fordul elő (1Kor 11,19; Gal 5,20). A 2Pét 2,1 „veszedelmes eretnekségekről” beszél, a Tit 3,10 pedig a „szakadást okozó” vagy „eretnek” ember kerülését írja elő ismételt intés után. A latin keresztény irodalomban a haeresis mellett a secta kifejezés is megjelent; ebből származik a magyar szekta szó, amelynek modern jelentése azonban nem azonos az ókori latin vagy görög fogaloméval.

A patrisztikus korban az „eretnekség” egyre inkább a hit szabályától (regula fidei), az apostoli hagyománytól és az egyházi közösség tanításától való eltérést jelentette. Iréneusz Adversus haereses című műve a gnosztikus irányzatokat nem pusztán más vallási iskolákként, hanem az apostoli hit meghamisításaiként tárgyalta. Tertullianus a kifejezést a saját választáson alapuló, az egyházi hitletéteménytől elforduló tanításra alkalmazta. Szent Ágoston számára az eretnekség rendszerint nem egyszerű tévedés volt, hanem a katolikus egységgel szemben makacsul fenntartott téves álláspont.

A magyar „eretnek” szó a középkori latin és nyugati újlatin formák közvetítésével honosodott meg. Régies alakjai és használatai a vallási viták nyelvéhez kapcsolódnak. A mai köznyelvben az „eretnek” gyakran metaforikusan szerepel: „eretnek gondolatnak” nevezhetnek egy tudományos, politikai vagy művészeti álláspontot is, ha az eltér a megszokott vagy hivatalos nézettől.

Fogalmi elhatárolás

Az eretnekség értelmezése vallási közösségenként változik, ezért mindig meg kell különböztetni az általános vallástörténeti, a keresztény teológiai, a kánonjogi és a köznyelvi jelentést.

Fogalom	Rövid meghatározás	Megjegyzés
Ortodoxia	A közösség által helyesnek, normatívnak vagy hitelesnek tekintett tanítás.	A szó jelentése: „helyes hit” vagy „helyes dicsőítés”. Nem kizárólag a keleti ortodox egyházakra vonatkozik.
Heterodoxia	A normatív tanítástól eltérő nézet.	Nem minden heterodox véleményt neveznek formális eretnekségnek.
Eretnekség	Olyan tanbeli eltérés, amelyet a közösség saját hitével lényegileg összeegyeztethetetlennek tart.	A keresztény kánonjogi használatban a makacsság és a keresztség utáni állapot is jelentős.
Hitehagyás	Egy vallás vagy hit egészének elhagyása.	A katolikus kánonjogban az apostasia a keresztény hit teljes elutasítása, nem egyetlen dogma tagadása.
Szakadás	Az egyházi közösség vagy tekintély elutasítása anélkül, hogy feltétlenül minden hittételt tagadnának.	A katolikus kánonjogban a schisma a pápai alárendeltség vagy az egyházi közösség megtagadása.
Blaszfémia	Isten, szent személyek vagy szent dolgok gyalázása.	Lehet tanbeli következménye, de nem azonos az eretnekséggel.
Vallási újítás	Új tan, szokás vagy gyakorlat bevezetése.	Egyes vallásokban önmagában is gyanús lehet, másokban a hagyományfejlődés része.

A fogalmi elhatárolás azért fontos, mert a történelemben a „tévedés”, a „tanbeli eltérés”, a „fegyelmi engedetlenség”, a „szakadás”, a „politikai lázadás” és a „vallási hitehagyás” gyakran összekapcsolódott. A modern vallástudomány és egyháztörténet e jelenségeket igyekszik külön kezelni, még akkor is, ha a korabeli források egyetlen, erősen értékelő szóval nevezték meg őket.

Kereszténység

Általános keresztény jelentés

A kereszténységben az eretnekség fogalma az apostoli hit, a hitvallási szabály és az egyházi közösség határainak meghatározásával együtt alakult ki. A keresztény közösségek kezdettől fogva különbséget tettek az apostoli tanítás elfogadása, a fegyelmi rendhez tartozás és az ettől való eltérés között. Ugyanakkor a fogalom tartalma történetileg változott: az 1–2. század sokféle helyi gyakorlatától a 4–5. századi zsinati dogmákon át a középkori kánonjogig és a modern ökumenikus szóhasználatig több jelentésrétege alakult ki.

A keresztény eretnekség klasszikus értelmében nem egyszerűen új gondolatot vagy teológiai hipotézist jelent. A teológiai vitákban sokáig előfordulhatnak nem eldöntött, megengedett vagy eltérő iskolákhoz tartozó nézetek. Eretnekségről akkor beszéltek, amikor egy tanítás olyan ponton tért el a közösség által kötelezőnek tartott hittől, amelyet az üdvösség, az istentisztelet vagy az egyházi egység szempontjából alapvetőnek tekintettek. Emiatt a keresztény eretnekségek többsége nem elszigetelt elméleti kérdés volt, hanem Krisztus személyéhez, a Szentháromsághoz, a megváltáshoz, az egyházhoz, a szentségekhez vagy a kegyelemhez kapcsolódott.

Katolikus teológiai és kánonjogi értelmezés

A katolikus teológiai és kánonjogi hagyomány az eretnekség fogalmát több szinten tárgyalja. A dogmatikai szint azzal foglalkozik, hogy egy állítás ellentmond-e valamely isteni és katolikus hittel elfogadandó igazságnak. A morálteológiai szint azt vizsgálja, hogy a személy milyen tudással, szándékkal és akarati állapottal ragaszkodik-e a tévedéshez. A kánonjogi szint pedig azt, hogy a külsőleg megnyilvánult cselekmény büntetőjogilag is értékelhető-e.

A hatályos latin kánonjog meghatározása szerint az eretnekség a keresztség felvétele után valamely isteni és katolikus hittel elfogadandó igazság makacs tagadása vagy makacs kétségbevonása. A definíció négy fontos elemet tartalmaz:

• keresztség utáni állapot: a kánonjogi tényállás keresztényként megkeresztelt személyre vonatkozik;
• isteni és katolikus hit: olyan igazságról van szó, amelyet az egyház isteni kinyilatkoztatásként és kötelezően tanít;
• tagadás vagy pozitív kétség: nem pusztán kérdésfeltevés vagy meg nem értés, hanem a hitbeli assentimentum megtagadása;
• makacsság (pertinacia): a személy a megfelelő egyházi tanítás vagy figyelmeztetés ellenére ragaszkodik álláspontjához.

A katolikus teológia megkülönbözteti a materiális és a formális eretnekséget. Materiális eretnekségről akkor beszélnek, ha valaki objektíve a katolikus hittel ellentétes állítást vall, de nem tudja, hogy ez ellentétes a kötelező hittel, vagy nem áll fenn nála személyes bűnösség. Formális eretnekség akkor áll fenn, ha a személy tudatosan és bűnösen, makacsul tagadja vagy vonja kétségbe a hitigazságot. A különbség különösen fontos a nem katolikus keresztény közösségekben született és nevelkedett hívők megítélésében.

A katolikus kánonjog szerint a büntetőjogi következményekhez külsőleg is észlelhető megnyilvánulás szükséges. A belső, titkos kétely vagy gondolat erkölcsteológiai kérdés lehet, de kánonjogi büntetendő cselekménnyé csak akkor válik, ha külső cselekményben, beszédben, tanításban vagy magatartásban megnyilvánul. Az 1364. kánon szerint az apostata, eretnek vagy szakadár önmagától beálló kiközösítésbe esik, és bizonyos esetekben további büntetések is kiszabhatók. A kiközösítés a katolikus kánonjogban nem a keresztény mivolt ontológiai eltörlése, hanem a szentségi és egyházi közösség gyakorlását érintő legsúlyosabb egyházi büntetés.

A második vatikáni zsinat ökumenikus tanítása szerint azok, akik különvált keresztény közösségekben születtek és ott nevelkedtek, nem vádolhatók a különválás bűnével, és a katolikus egyház őket testvéri tisztelettel kezeli, bár a teljes egyházi közösség hiányát továbbra is valós teológiai problémának tekinti. Emiatt a modern katolikus szóhasználat óvatosabb annál, mint hogy minden nem katolikus keresztényt egyszerűen „eretneknek” nevezzen.

Ortodox és protestáns szóhasználat

A keleti ortodox egyházak a hitét az első egyetemes zsinatok, az egyházatyák és a liturgikus hagyomány folytonosságában értelmezik. Az eretnekség itt elsősorban a zsinati és patrisztikus tanítással összeegyeztethetetlen tanítást jelent. Az ortodox egyházak a klasszikus ókori eretnekségek — például az arianizmus, a nesztorianizmus vagy a monofizitizmus — elítélését közös keresztény örökségnek tekintik, bár egyes történeti egyházak és teológiai irányzatok megítélésében máig eltérések vannak.

A protestantizmus történelmi egyházai szintén használták az eretnekség fogalmát. A reformáció korában a katolikus és protestáns oldalon egyaránt születtek olyan hitvallási iratok, amelyek bizonyos tanításokat elítéltek. A protestáns egyházakban a fogalom tekintélyalapja nem a pápai tanítóhivatal, hanem elsősorban a Szentírás, illetve az adott felekezet hitvallási iratai. A lutheránus, református, anglikán és más protestáns hagyományok saját hitvallási kereteik alapján különböztették meg az ortodox tanítást a tévtanítástól.

A reformáció után a felekezeti Európában az „eretnekség” és a „tévtanítás” kifejezések gyakran kölcsönösen jelentek meg: katolikusok protestáns tanokat, protestánsok katolikus vagy más protestáns tanokat minősíthettek így. A modern ökumenikus kapcsolatokban a történelmi egyházak általában visszafogottabban használják a kifejezést, és inkább tanbeli különbségekről, teljes vagy részleges közösségről, illetve hitvallási eltérésekről beszélnek.

Történeti áttekintés a kereszténységben

Apostoli és posztapostoli kor

A kereszténység első nemzedékei a zsidó monoteizmus keretében értelmezték Jézus Krisztus személyét, halálát és feltámadását. A közösségekben már korán megjelentek hitvallási formulák, keresztségi gyakorlatok, eucharisztikus imák és apostoli tanítási minták. Ezzel együtt a korai kereszténység földrajzilag, nyelvileg és liturgikusan is sokszínű volt. A modern kutatás ezért egyszerre beszél a korai keresztény sokféleségről és az apostoli hagyományhoz való kötődésről.

A kezdeti időszakban a határok nem mindig a későbbi zsinati fogalmakkal húzódtak. A közösség számára mégis léteztek olyan alapvető kritériumok, amelyek alapján megkülönböztették az apostoli tanítástól eltérő irányokat: Krisztus megvallása, a keresztség, az eucharisztikus közösség, a püspöki tanítási folytonosság, a Szentírás és a hit szabálya. A 2. században Antiochiai Szent Ignác, Szent Jusztinusz, Iréneusz és más szerzők már határozottan felléptek olyan tanítások ellen, amelyeket a keresztény hit lényegével ellentétesnek tartottak.

A posztapostoli korban az eretnekség fogalma különösen a gnoszticizmus, a markionizmus, a doketizmus és más irányzatok vitájában formálódott. E viták nem pusztán elméleti különbségekről szóltak, hanem arról is, hogy kicsoda Krisztus, hogyan viszonyul az Ószövetség Istenéhez, mi a teremtett világ értéke, és miként érthető az üdvösség.

Gnoszticizmus, markionizmus és montanizmus

A gnoszticizmus gyűjtőfogalom, amely különböző ókori vallási és filozófiai irányzatokat jelöl. Közös vonásuk gyakran a megváltó tudás (gnószisz) hangsúlyozása, a szellemi és anyagi világ éles szembeállítása, valamint a teremtett világ alacsonyabb rendű vagy hibás eredetének gondolata volt. A keresztény gnosztikus irányzatok gyakran Krisztust a mennyei tudás közvetítőjeként értelmezték, de a megtestesülés, a teremtés és a feltámadás hagyományos keresztény felfogását átalakították. A modern kutatásban a „gnoszticizmus” mint egységes kategória is vitatott: a Nag Hammadi könyvtár szövegeinek feldolgozása óta több szerző inkább egymással rokon, de nem teljesen egységes vallási jelenségekről beszél. Az egyházatyák azért tekintették e mozgalmakat súlyos kihívásnak, mert tanításaik szerintük a bibliai teremtéshitet és Krisztus valóságos megtestesülését veszélyeztették.

Markión a 2. század közepén Rómában működött. Elutasította az Ószövetség Istenének és Jézus Krisztus Atyjának azonosságát, saját kánont állított össze, és erősen szembeállította a törvényt és az evangéliumot. Tanítása az egyház számára különösen élesen vetette fel a Szentírás kánonjának, az Ó- és Újszövetség egységének, valamint az apostoli hagyomány tekintélyének kérdését.

A montanizmus a 2. század második felében jelent meg Frígiában. Montanosz, valamint prófétanő társai, Maximilla és Prisca, a Szentlélek új, eszkatologikus kiáradását hirdették, szigorú erkölcsi fegyelmet és prófétai tekintélyt követelve. A montanizmus megítélése azért volt összetett, mert nem minden tanítása volt könnyen elválasztható az egyház korai karizmatikus tapasztalataitól. Az egyházi elutasítás középpontjában a prófétai tekintélynek az apostoli hagyomány és a püspöki vezetés fölé helyezése állt. Tertullianus életének későbbi szakaszában maga is a montanista irányzathoz közeledett, ami jól mutatja, hogy a 2–3. századi határvonalak nem mindig estek egybe a későbbi dogmatikai kategóriákkal.

Szentháromságtani és krisztológiai viták

A 4–5. század nagy eretnekségi vitái főként a Szentháromság és Krisztus személyének kérdései körül zajlottak. A szubordinacionizmus különböző formái a Fiút az Atyához képest alárendelt módon értelmezték. Az arianizmus szerint a Fiú nem öröktől fogva való és nem egylényegű az Atyával, hanem az Atya első teremtménye vagy legfőbb közvetítője. Az első nikaiai zsinat 325-ben a Fiút az Atyával egylényegűnek (homoousziosz) vallotta, ezzel kizárva azt, hogy Krisztus pusztán teremtmény legyen.

A modalizmus vagy szabellianizmus ezzel szemben Isten egységét úgy hangsúlyozta, hogy az Atyát, Fiút és Szentlelket ugyanazon isteni személy különböző megjelenési módjaiként értelmezte. A főáramú keresztény teológia ezt azért utasította el, mert elmosta az Atya, a Fiú és a Szentlélek személyes különbségét. A makedonianizmus vagy pneumatomachia a Szentlélek teljes istenségét vonta kétségbe; az első konstantinápolyi zsinat 381-ben megerősítette a Szentlélekről szóló hitvallási tanítást.

A krisztológiai viták közé tartozott az apollinarizmus, amely Krisztus emberi értelmének vagy lelkének teljességét kérdőjelezte meg; a nesztorianizmus, amelyet ellenfelei Krisztus személyes egységének megbontásával vádoltak; a monofizitizmus, amely Krisztus két természetének viszonyát egyoldalúan értelmezte; valamint a monothelétizmus, amely Krisztus emberi akaratának kérdését érintette. A zsinati döntések célja az volt, hogy Krisztus valóságos istenségét és valóságos emberségét egyszerre őrizzék meg.

A következő irányzatokat a keresztény hagyomány különböző zsinatokon vagy egyházi döntésekben tévtanításként, eretnekségként vagy a hit teljességével összeegyeztethetetlen álláspontként kezelte: adopcianizmus, apollinarizmus, arianizmus, doketizmus, donatizmus, gnoszticizmus, makedonianizmus, markellianizmus, messzalianizmus, modalizmus, monofizitizmus, monothelétizmus, montanizmus, nesztorianizmus, pelagianizmus, priszcillianizmus, patripasszionizmus, szubordinacionizmus és theopaszkhitizmus. A felsorolás történeti és felekezeti megítélése nem minden esetben azonos: egyes elnevezések későbbi polemikus kategóriák, mások pedig konkrét történeti mozgalmak nevei.

Pelagianizmus, donatizmus és egyháztani viták

A pelagianizmus az emberi szabadság és a kegyelem viszonyáról folytatott vitában jelent meg. Pelagius és követői a bűn és kegyelem kérdését úgy értelmezték, hogy ellenfeleik szerint az alábecsülte az eredeti bűn és az isteni kegyelem szükségességét. Szent Ágoston és a nyugati egyház későbbi hagyománya a pelagianizmust azért tartotta veszélyesnek, mert szerintük az ember üdvösségét túlzottan az emberi akarat erejére alapozta.

A donatizmus Észak-Afrikában alakult ki, és gyökerei a Diocletianus-féle üldözésig nyúltak vissza. A donatisták azokat az egyházi elöljárókat, akik az üldözés idején a Szentírást vagy szent könyveket kiszolgáltatták a hatóságoknak (traditores), alkalmatlannak tekintették a szentségek kiszolgáltatására. A vita így egyszerre szólt az egyház tisztaságáról, a bűnös vagy üldözés idején megingott klérus által kiszolgáltatott szentségek érvényességéről, valamint a püspöki tekintélyről. A katolikus álláspont szerint a szentségek érvényessége nem a kiszolgáltató személyes erkölcsi állapotától, hanem Krisztus cselekvésétől és az egyház szándékától függ. A donatista vita azért is fontos, mert megmutatja, hogy az eretnekség és szakadás fogalma nem mindig választható el könnyen: a tanbeli, fegyelmi és közösségi kérdések gyakran összefonódtak.

Középkori eretnekmozgalmak

A középkorban az eretnekség fogalma tágabb társadalmi és jogi összefüggésbe került. A keresztény hit és az egyházi közösség nemcsak magánvallási kérdésnek, hanem a társadalmi rend alapjának is számított. Ennek megfelelően a tanbeli eltérés, a fegyelmi engedetlenség, a szentségi élet elutasítása és a politikai lázadás könnyen összekapcsolódhatott. A középkori források ezért olykor szélesebb értelemben használták az eretnekség fogalmát, mint a modern katolikus kánonjog.

Keleten a paulikiánusok és a bogumilok váltak nevezetes, eretneknek minősített mozgalmakká. A bogumil tanítás dualista elemeket, az egyházi hierarchia elutasítását és aszketikus vonásokat mutatott. Nyugaton a 11–13. században különféle mozgalmak jelentek meg: Bresciai Arnold követői, a petrobrusiánusok, henrikusok, humiliátusok, valdensek, katárok, majd később a lollardok és husziták.

A katárok vagy albigensek esetében a középkori egyházi és világi hatóságok különösen súlyos fenyegetést láttak, részben dualista tanításuk, részben szervezett egyházi ellenstruktúrájuk miatt. A valdensek eredetileg evangéliumi szegénységet és laikus prédikációt hangsúlyozó mozgalomként jelentek meg; konfliktusuk az egyházi engedély nélküli prédikációval és a hierarchiához való viszonnyal is összefüggött. E mozgalmak későbbi protestáns értelmezése gyakran a reformáció előfutárainak tekintette őket, míg a középkori katolikus források a tanbeli és fegyelmi veszélyeket emelték ki.

Az új típusú koldulórendek, különösen a Domonkos-rend és a Ferences rend, részben a városi vallásosság, a prédikáció és az evangéliumi élet iránti igényre válaszoltak. Guzmán Szent Domonkos rendje a tanult prédikációt és a hit védelmét állította középpontba, ezért tagjai később jelentős szerepet kaptak az inkvizíciós eljárásokban. Assisi Szent Ferenc rendje elsősorban az evangéliumi szegénységet és bűnbánati életet hangsúlyozta, de a ferencesek is részt vettek a tanítás, prédikáció és egyházi reform munkájában.

A középkori egyetemi vitákban is előfordultak eretnekségi eljárások vagy gyanúk. A 13. században a párizsi egyetemen Brabanti Siger és mások az averroizmus bizonyos formáival kerültek vitába, különösen az értelem egysége, a világ örökkévalósága és a filozófia–teológia viszonya miatt. A 14. században Eckhart mestert eretnekséggel vádolták; Eckhart halálát követően, 1329-ben XXII. János pápa 28 tételét ítélte el: 17-et eretneknek minősített, 11-et pedig „rosszul hangzónak” vagy „eretnekgyanúsnak”. Eckhart esete jól mutatja, hogy a középkori misztika, filozófia és dogmatikai nyelv határai olykor nehezen voltak meghúzhatók.

Reformáció és újkor

A reformáció korában az eretnekség fogalma ismét központi szerepet kapott. A katolikus egyház a protestáns tanítások egy részét eretnekségként ítélte el, különösen a trienti zsinat határozataiban. A protestáns reformátorok viszont a katolikus tanítások egy részét tekintették az evangéliumtól való eltérésnek. Az eretnekség vádja így a 16–17. századi konfesszionalizáció korszakában kölcsönös fegyverré vált.

A szentháromságtant tagadó antitrinitárius mozgalmak különösen vitatottak voltak. Szervét Mihály orvost és teológust 1553-ban Genfben, a városi hatóságok ítélete alapján végezték ki; Kálvin János teológiai szerepe és a kivégzés támogatása azóta is viták tárgya. Szervét esete azt mutatja, hogy az eretnekség büntetőjogi kezelése nem kizárólag katolikus környezetben fordult elő, hanem a kora újkori protestáns városállamokban is megjelent.

Giordano Bruno domonkos szerzetest és filozófust 1600-ban Rómában végezték ki. Ügyében kozmológiai, filozófiai és teológiai kérdések egyaránt szerepet játszottak, köztük a Szentháromságról, a megtestesülésről, a lélekvándorlásról és az univerzum természetéről vallott nézetei. A modern recepció gyakran a tudományos szabadság mártírjaként mutatja be, de a történészek általában összetettebb ügyként kezelik, amely nem redukálható egyetlen tudományos tételre.

Galileo Galilei 1633-as ügye a modern korban a tudomány és egyházi tekintély konfliktusának jelképe lett. A római eljárásban Galileit eretnekség erős gyanújával ítélték el, heliocentrikus álláspontjának visszavonására kötelezték, és büntetését házi őrizetben töltötte. A mai történetírás az ügyet a kopernikuszi rendszer bizonyítottságáról, a bibliaértelmezésről, a tudományos módszerről, a személyes konfliktusokról és a 17. századi egyházpolitikai környezetről szóló összetett esetként tárgyalja.

A kora újkorban a katolikus egyház több belső irányzatot is elítélt vagy korlátozott, így a janzenizmust, a gallikanizmus bizonyos tételeit, a febronianizmust és a jozefinizmus egyes egyházpolitikai következményeit. Ezek nem mind azonos értelemben voltak „eretnekségek”: némelyek dogmatikai, mások egyházkormányzati, kegyelemtani vagy állam-egyház viszonyát érintő viták voltak.

Modern viták és új vallási mozgalmak

A 19–20. században az eretnekség fogalma ritkábban jelent meg a nyilvános egyházi nyelvben, de a tanbeli elítélések nem szűntek meg. A katolikus egyház a 20. század elején a modernizmust súlyos teológiai irányzatként ítélte el, mert úgy látta, hogy az aláássa a kinyilatkoztatás, a dogma, a hit és az egyházi tanítóhivatal hagyományos értelmezését. Teilhard de Chardin jezsuita teológus és paleontológus műveivel kapcsolatban a Szentszék figyelmeztetéseket adott ki; személyét és gondolatait a későbbi teológiai recepció összetettebben ítélte meg.

A Jehova Tanúi, az utolsó napi szentek és más új vallási mozgalmak több keresztény alaptanítást másként értelmeznek, különösen a Szentháromság, Krisztus istensége, a kinyilatkoztatás, az egyház és az üdvösség kérdéseiben. A főáramú nikaiai kereszténység ezért tanításaikat nem tekinti ortodox kereszténynek. A modern katolikus kánonjogi szóhasználatban ugyanakkor nem szokás automatikusan minden ilyen közösség tagját „eretneknek” nevezni, különösen ha az illető nem katolikus közösségben született és nevelkedett.

Eretnekség, jog és kényszerítés

Egyházi fegyelem és kiközösítés

Az eretnekség egyházi kezelése a kereszténység történetében több formát öltött. A legkorábbi közösségekben a tévtanítók elutasítása, a közösségből való kizárás, a nyilvános intés és a hitvallás megkövetelése jelent meg. A későbbi egyházjogban ezekből alakult ki a kiközösítés és más egyházi büntetések rendszere.

A kiközösítés célja a katolikus kánonjog szerint nem pusztán megtorlás, hanem a közösség védelme, a botrány helyrehozása és az elkövető megtérésének előmozdítása. A cenzúrák közé tartozó büntetések lényege, hogy megszűnhetnek, ha az érintett felhagy a makacs magatartással és rendezi helyzetét. Az eretnekség, hitehagyás és szakadás esetén a modern latin kánonjog önmagától beálló kiközösítést ír elő, de a büntetés megállapítása, kinyilvánítása és következményei külön eljárási szabályokhoz kapcsolódnak.

A régebbi kánonjogban létezett a kiközösítettek különböző kategóriáinak megkülönböztetése, például a kerülendő (vitandus) és a megtűrt (toleratus) kiközösített között. A modern latin kánonjogban ez a megkülönböztetés már nem szerepel. Ez is mutatja, hogy az eretnekség jogi kezelése történetileg változott, és nem azonosítható egyszerűen a középkori vagy kora újkori gyakorlatokkal.

Inkvizíciós eljárások

Az inkvizíció eredetileg nem egyetlen intézmény neve volt, hanem vizsgálati eljárásmódot is jelölt. A római jogban és a középkori kánonjogban az inkvizitórius eljárás azt jelentette, hogy a hatóság hivatalból vizsgálhatott ki ügyeket, nem csak magánvádló alapján. A 13. századtól a pápaság külön megbízott inkvizítorokat alkalmazott az eretnekmozgalmak vizsgálatára, különösen Dél-Franciaországban és Észak-Itáliában. Később állandóbb intézmények alakultak ki, köztük a spanyol, portugál, római és velencei inkvizíció.

A középkori inkvizíciót a modern jogállami büntetőeljárásoktól lényegesen eltérő világban kell értelmezni. A vallási egység a közrend részének számított; a világi hatalom is büntette az eretnekséget, különösen ha azt közösségromboló vagy lázadó jelenségnek tekintette. A kínvallatás, a titkos tanúvallomás, a nyilvános bűnbánat vagy a világi hatalomnak való átadás ma súlyosan problematikus eljárásoknak minősülnek, de koruk büntetőjogi rendszerében nem kizárólag egyházi sajátosságok voltak.

A negyedik lateráni zsinat 1215-ben az eretnekség ellen szigorú rendelkezéseket hozott. A zsinat kiközösítette az elítélt eretnekségeket, előírta az eretneknek minősített személyek világi hatóságnak való átadását, kötelezte a világi uralkodókat az eretnekség felszámolására, és a keresztes hadjáratokhoz hasonló búcsúkat kapcsolt az eretnekek elleni hadjáratokhoz.

Az eretnekségért kiszabott halálbüntetést a világi hatalom hajtotta végre, de ez nem jelenti azt, hogy az egyházi eljárás felelőssége mellékes lett volna. Az egyházi bíróság állapította meg az eretnekséget, a világi hatóság pedig saját jogrendje alapján büntetett. A visszaeső vagy makacs eretnekek esetében a máglyahalál a középkori és kora újkori Európa több országában alkalmazott büntetés volt. A gyakorlat történeti bemutatása nem azonos annak igazolásával.

Spanyol inkvizíció és fekete legenda

A spanyol inkvizíció 1478-ban jött létre, és sajátos módon a spanyol korona és az egyházi felhatalmazás összekapcsolódásából működött. Elsődleges céljai közé tartozott a kikeresztelkedett zsidók és muszlimok, vagyis a conversók és moriszkók őszinte keresztény hitének vizsgálata, később pedig a protestantizmus, a könyvcenzúra, a bigámia, a babonásnak vagy mágikusnak tartott gyakorlatok és más ügyek kezelése is.

A spanyol inkvizícióról a 16. századtól erős nemzetközi propaganda és ellenpropaganda alakult ki. Protestáns, antispanyol és felvilágosodás kori szerzők gyakran az abszolút vallási zsarnokság jelképeként ábrázolták. A spanyol és katolikus apologetikus irodalom ezzel szemben sokszor a túlzásokat és a politikai motivációkat hangsúlyozta. A modern történetírás mindkét leegyszerűsítést kerülni igyekszik: elismeri a tényleges kényszert, félelmet, eljárási problémákat és kivégzéseket, de vizsgálja az intézmény korlátozott hatókörét, a korabeli európai büntetőjogi viszonyokat és a későbbi „inkvizíció-mítosz” kialakulását is.

Henry Kamen hangsúlyozza, hogy az inkvizícióról szóló források értelmezése különösen nehéz, mert az intézmény saját iratai rendőri és bírósági jellegű dokumentumok, az ellene írt polemikus művek pedig gyakran politikai és felekezeti célokat szolgáltak. Edward Peters szerint a „mindenütt jelenlévő, egyetlen, mindenható Inkvizíció” képe elsősorban irodalmi és polemikus konstrukció; a történeti valóság különböző korszakok és intézmények sokkal bonyolultabb rendszere volt.

Történeti értelmezés és anakronizmusok

Az eretnekség történetének megítélésekor gyakori veszély az anakronizmus. A középkori és kora újkori társadalmak nem a modern vallásszabadság, pluralizmus és szekuláris állam fogalmaival működtek. A vallási igazság, a közösségi rend és a politikai lojalitás sokszor elválaszthatatlan volt. Ez nem menti fel automatikusan a kényszerítés, kínzás vagy kivégzés gyakorlatát, de megmagyarázza, miért értelmezték a korabeli szereplők az eretnekséget nem puszta magánvéleményként, hanem közösségi veszélyként.

A modern történetírás ezért kettős feladatot végez: egyrészt rekonstruálja a korabeli intézmények saját logikáját, másrészt nem hallgatja el a kényszerítő és büntető gyakorlatok áldozatait. Az eretnekség fogalmának tárgyalása akkor kiegyensúlyozott, ha nem változtatja az egész témát antiklerikális vádirattá, de nem is apologetikus mentegetéssé; külön kezeli a tanbeli fogalmat, a személyek lelkiismereti helyzetét, az egyházi fegyelmet és a világi büntetőhatalmat.

Judaizmus

A judaizmusban nincs a katolikus tanítóhivatalhoz hasonló központi dogmatikai hatóság, ezért az „eretnekség” fogalma másként működik. A rabbinikus hagyományban mégis kialakultak olyan fogalmak, amelyek a hitbeli vagy közösségi eltérést jelölik. A talmudi és későbbi irodalomban előfordul a min (eretnek vagy szektás), az apikorosz vagy epikorosz (gyakran a hagyomány, prófécia vagy isteni gondviselés tagadója), a kofer (tagadó), valamint a mumar (hitétől vagy gyakorlatától eltért személy).

Maimonidész 13 hitelve a középkortól nagy hatású összefoglalása lett a zsidó hit alapjainak, bár tekintélyét és értelmezését a zsidó irányzatok nem azonos módon kezelik. Az ortodox judaizmus egyes irányzatai eretneknek vagy heterodoxnak tekinthetik azokat, akik tagadják e hitelveket, a Tórát, a feltámadást, a messiási reményt vagy a rabbinikus hagyomány kötelező erejét. A reform, konzervatív, neológ és más modern zsidó irányzatok megítélése az ortodox körökben eltérő, de nem minden zsidó közösség használja rájuk az „eretnekség” terminológiáját.

A kereszténység zsidó megítélése történetileg változatos. A rabbinikus zsidóság sokáig a kereszténységet a zsidó hagyománytól elszakadt vagy azt meghamisító irányként értelmezte, különösen a megtestesülés, a Szentháromság és a Messiás személye miatt. A modern zsidó–keresztény párbeszédben a hangsúly többnyire nem az „eretnekség” kategóriáján, hanem a két vallás történeti kapcsolatán, különbségein és közös bibliai örökségén van.

Iszlám

Az iszlámban az eretnekségnek nincs teljesen pontos megfelelője, de több rokon fogalom létezik. Az ilhád elhajlást, vallási devianciát vagy hitetlenséghez közeli eltérést jelenthet; a zandaqa eredetileg manicheus vagy dualista jellegű „szabadgondolkodást”, később hitetlenséget vagy rejtett eretnekséget is jelölt; a bidʿa vallási újítást jelent; a ridda hitehagyás; a kufr hitetlenség; a shirk pedig Isten mellé társítás.

Az iszlám legfontosabb teológiai alapelve a tawhíd, Isten egyetlensége. Ennek fényében az iszlám hagyomány a keresztény Szentháromság-tant rendszerint elutasítja, mert azt Isten egységével összeegyeztethetetlennek tartja. A Korán több helyen bírálja, hogy Istennel kapcsolatban „hármat” mondjanak, vagy hogy Istennek fiút tulajdonítsanak (például 4:171; 5:73). A keresztény teológia ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a Szentháromság nem háromistenhit, hanem az egy Isten három személyben való létezésének tana.

A szunnita és síita iszlám viszonya történetileg bonyolult. Egyes korszakokban és irányzatokban kölcsönös eretnekség- vagy hitetlenségvádak jelentek meg, de nem állítható általánosan, hogy minden szunnita és minden síita közösség a másikat formálisan eretneknek tekintené. A szúfizmus szintén sokféle megítélés alá esett: számos muszlim társadalomban a vallási élet központi része volt, más — különösen vahhábita és szalafita — reformirányzatok viszont egyes szúfi tiszteleti gyakorlatokat, például a szentek közbenjárásának kérését, a sír- és szentélylátogatást vagy bizonyos közvetítő imákat újításnak vagy tévelygésnek minősítettek.

A hitehagyás és eretnekség jogi kezelése az iszlám jogi iskolákban eltérő részletekkel jelent meg. A klasszikus jogirodalomban a nyilvános hitehagyás és a közösség elleni vallási-politikai fellépés súlyos következményekkel járhatott, beleértve a halálbüntetés lehetőségét is. A modern muszlim államok és gondolkodók körében e kérdések megítélése igen változatos, a hagyományos büntetőjogi felfogástól a vallásszabadságot hangsúlyozó reformértelmezésekig.

A bahái hitet Iránban és egyes más muszlim környezetekben gyakran az iszlámtól való eretnek vagy hitehagyó eltérésként kezelték, ami a bahái közösség üldözéséhez vezetett.

Keleti vallások

A hinduizmusban és buddhizmusban az eretnekség fogalma nem ugyanúgy működik, mint a kereszténységben. Ezekben a hagyományokban rendszerint nincs egyetlen központi dogmatikai tanítóhivatal, és a vallási sokféleség más módon szerveződik. Ettől függetlenül léteznek normatív tanítások, tekintélyes szövegek, iskolák, fegyelmi szabályok és olyan kategóriák, amelyek a helyes és téves nézeteket elválasztják.

A hindu hagyományban az ásztika és násztika megkülönböztetés különösen fontos. Az ásztika rendszerek elfogadják a Védák tekintélyét; a násztika irányzatok, például a buddhizmus, dzsainizmus vagy csárváka, nem. Ez nem teljesen azonos az eretnekség keresztény fogalmával, mert gyakran filozófiai-iskolai besorolást jelent, nem pedig központi egyházi elítélést. A hinduizmus több irányzata képes volt integrálni vagy saját keretében értelmezni más vallási hagyományok elemeit.

A buddhizmusban a „téves nézet” (például páliul micchā-diṭṭhi) fontos kategória. A Vinaja a szerzetesi közösség fegyelmi szabályait tartalmazza, és bizonyos súlyos tanbeli vagy fegyelmi eltérések a közösségből való kizáráshoz vezethettek. A mahájána és a théraváda, illetve más buddhista iskolák között történetileg komoly viták voltak, de a „hínajána” kifejezés polemikus jellege miatt a modern semleges leírásban inkább kerülendő. A buddhista világ földrajzi és intézményi sokfélesége miatt az, hogy mi számított téves nézetnek vagy elfogadhatatlan gyakorlatnak, gyakran helyi és iskolai keretekben dőlt el.

Nem vallási használat

A köznyelvben az „eretnek” szó valláson kívüli értelemben is gyakori. Eretnek gondolkodónak nevezhetnek valakit, aki egy tudományos, politikai, gazdasági vagy művészeti közmegegyezéssel szemben áll. Ilyen értelemben beszélnek eretnek fizikusokról, közgazdászokról, politikusokról, orvosokról vagy művészekről. A kifejezés ilyenkor rendszerint metaforikus: nem vallási elítélést, hanem a bevett irányzattal való radikális szembenállást jelenti.

A nem vallási „eretnekség” lehet pozitív vagy negatív értelmű. Pozitív használatban az eredetiséget, bátorságot és önálló gondolkodást jelöli; negatív használatban a közösség normáitól való veszélyes eltérést. Modern diktatórikus rendszerekben a hivatalos ideológiától eltérő álláspontokat gyakran vallási nyelvhez hasonló módon bélyegezték meg. A Szovjetunióban például az 1940–1950-es években a genetika és más tudományágak egyes irányzatait „burzsoá” vagy ideológiailag gyanús tudománynak minősítették, ami tudósok karrierjének és intézményeinek ellehetetlenítéséhez vezetett.

A kifejezés ilyen világi alkalmazása jól mutatja, hogy az eretnekség fogalmának egyik általánosabb jelentése a normatív igazság és a közösségi határ kérdéséhez kapcsolódik. A vallási eredetű szó a modern nyelvben olyan helyzetekre is átkerült, ahol egy intézmény, tudományos iskola, párt vagy kulturális közeg határozza meg, mi számít elfogadottnak és mi számít eltérésnek.

A keresztény eretnekségek tematikus csoportosítása

A kereszténység történetében az eretnekségnek nevezett tanítások nem egyetlen típusba tartoznak. Egy részük Istenről és a Szentháromságról szóló tanítást érintette; mások Krisztus személyére, a teremtésre, az üdvösségre, az egyházra, a szentségekre vagy az emberi szabadságra vonatkoztak. A történeti osztályozás azért hasznos, mert elkerülhetővé teszi, hogy minden „eretnekséget” ugyanazon logika alapján értelmezzünk.

Típus	Fő kérdés	Példák	Teológiai tét
Szentháromságtani viták	Hogyan viszonyul egymáshoz az Atya, a Fiú és a Szentlélek?	monarchianizmus, modalizmus, arianizmus, pneumatomachia	Isten egységének és a három isteni személy megkülönböztetésének kérdése.
Krisztológiai viták	Hogyan egyesül Krisztusban az isteni és emberi valóság?	doketizmus, apollinarizmus, nesztorianizmus, monofizitizmus, monothelétizmus	Krisztus valóságos istenségének, emberségének és személyes egységének védelme.
Antropológiai és kegyelemtani viták	Milyen az ember szabadsága, bűnössége és kegyelemre szorultsága?	pelagianizmus, szemipelagianizmus, janzenizmus	Az eredeti bűn, a kegyelem elsőbbsége és az emberi együttműködés viszonya.
Egyháztani és szentségtani viták	Mi az egyház egysége, és mitől érvényesek a szentségek?	donatizmus, novacianizmus, egyes középkori radikális mozgalmak	A szentségek objektív érvényessége, az egyházi közösség és a fegyelmi tisztaság viszonya.
Dualista és kozmológiai irányzatok	Jó-e a teremtett világ, és milyen viszonyban áll Istenhez?	gnoszticizmus, markionizmus, manicheizmus, bogumilizmus, katharizmus	A teremtés jósága, az Ó- és Újszövetség egysége, a megtestesülés valósága.
Eszkatologikus és prófétai mozgalmak	Létezhet-e új, az apostoli hagyomány fölé helyezett kinyilatkoztatás?	montanizmus, egyes középkori apokaliptikus mozgalmak	A prófécia, karizma, egyházi tekintély és hagyomány viszonya.
Egyházpolitikai irányzatok	Ki rendelkezik tanító és kormányzati tekintéllyel az egyházban?	gallikanizmus, febronianizmus, jozefinizmus bizonyos formái	A pápai primátus, püspöki tekintély és állami beavatkozás határai.

A fenti csoportok között átfedések is lehetnek. A markionizmus például egyszerre érintette a kánon kérdését, az Ószövetség értékelését és az istenképet. A donatizmus egyszerre volt egyháztani, szentségtani és fegyelmi vita. Az arianizmus szentháromságtani vita volt, de a krisztológia és az üdvösségtan szempontjából is döntő jelentőségűvé vált.

Eretnek tétel és eretnek személy

A teológiai irodalomban fontos különbség van az eretnek tétel és az eretnek személy között. Egy állítás objektíve ellentmondhat egy kötelező hittételnek, miközben az azt megfogalmazó személy nem feltétlenül formális eretnek. A személy megítéléséhez figyelembe kell venni a tudást, a szándékot, a neveltetést, a lelkiismereti állapotot, a figyelmeztetés megtörténtét és a makacs kitartást. Ez a megkülönböztetés különösen modern ökumenikus környezetben jelentős, mert egy nem katolikus keresztény közösség tagja vallhat objektíve katolikus hittel összeegyeztethetetlen tanítást úgy, hogy személyesen nem terheli a formális eretnekség bűne.

A katolikus teológiai minősítések között nemcsak a haeresis szerepel. A klasszikus teológiai cenzúrák megkülönböztetnek például eretnek, eretnekséghez közeli, téves, vakmerő, botrányos, rosszul hangzó vagy jámbor fület sértő tételeket. Ezek a minősítések azt jelzik, hogy egy állítás milyen fokban és milyen módon áll szemben a katolikus tanítással. Egy állítás tehát lehet problémás anélkül, hogy szigorúan vett eretnek tétel volna.

Latin minősítés	Magyar értelem	Jelentőség
haeresis / propositio haeretica	Eretnek tétel	Közvetlenül ellentmond valamely isteni és katolikus hittel elfogadandó igazságnak.
propositio haeresi proxima	Eretnekséghez közeli tétel	Nem mindig formálisan eretnek, de tartalmilag erősen közel áll hozzá.
propositio erronea	Téves tétel	A katolikus tanítással ellenkező vagy hibás állítás, amely nem feltétlenül közvetlen eretnekség.
propositio temeraria	Vakmerő tétel	Kellő alap nélkül állít valamit a hit vagy teológia körében.
propositio scandalosa	Botrányt okozó tétel	A hívek számára zavart vagy botrányt kelthet.
propositio male sonans	Rosszul hangzó tétel	Megfogalmazása félreérthető, a hit ellen hangzó értelmet sugallhat.
propositio piarum aurium offensiva	Jámbor füleket sértő tétel	Nem feltétlenül dogmatikailag eretnek, de sérti a vallásos érzéket vagy bevett tiszteletteljes beszédmódot.

Dogmafejlődés és eretnekség

A keresztény dogmafejlődés történetében az eretnekségi viták gyakran tisztázó szerepet játszottak. Egy tanítás elítélése nem önmagában alkotja meg a dogmát, de rákényszerítheti az egyházat arra, hogy pontosabban fejezze ki, mit vallott addig is imájában, liturgiájában és hitvallásában. A nikaiai zsinat például nem azért vált jelentőssé, mert új istenfogalmat alkotott volna, hanem mert az arianizmus vitája közepette meghatározta, milyen értelemben vallja a keresztény hit Krisztust igaz Istennek.

Ugyanez figyelhető meg a krisztológiai zsinatoknál. Az efézusi zsinat és a khalkédóni zsinat nem pusztán terminológiai vitákról döntött, hanem arról, hogyan lehet egyszerre megőrizni Krisztus személyes egységét és két természetének teljességét. A dogmatikai nyelv ezért sokszor negatív elhatárolásokban fejlődött: megmondta, mit nem lehet úgy állítani, hogy közben a keresztény hit alapvető állításai épen maradjanak.

A korai egyház válaszai a tévtanításokra

A hit szabálya

Az ókeresztény szerzők gyakran hivatkoztak a regula fidei vagy regula veritatis fogalmára. Ez nem egyetlen későbbi katekizmus szó szerinti előzménye volt, hanem az apostoli igehirdetés, a keresztségi hitvallás, a liturgia és a püspöki tanítás által hordozott alapvető hitminta. A hit szabálya körébe tartozott Isten teremtő volta, Jézus Krisztus megtestesülése, halála és feltámadása, a Szentlélek működése, az egyház, a bűnbocsánat és a feltámadás reménye.

A gnosztikus irányzatokkal szemben Iréneusz és Tertullianus azt hangsúlyozta, hogy a keresztény hit nem titkos, csak beavatottaknak átadott tan, hanem az apostoloktól származó nyilvános hagyomány, amelyet az egyházak őriznek. Ezért a hiteles tanítás kritériumaként a püspöki folytonosságot, a liturgikus hitvallást és az egyházak közös tanúságát emelték ki.

Kánon és Szentírás

A tévtanítások elleni viták hozzájárultak az újszövetségi kánon körvonalazódásához. Markión saját kánonja — Lukács evangéliumának és Pál leveleinek átdolgozott gyűjteménye — arra késztette az egyházat, hogy világosabban megfogalmazza, mely iratok tartoznak az apostoli tanúsághoz. A folyamat hosszú volt, és nem kizárólag az eretnekségek miatt történt, de a viták fontos szerepet játszottak benne.

Az eretnekségek kérdése a Szentírás értelmezésének problémáját is felvetette. Az egyházatyák szerint nem elég bibliai szavakat idézni; azt is vizsgálni kell, hogy az értelmezés összhangban van-e az apostoli hittel, a liturgikus használattal és az egész Szentírás tanúságával. Ebből nőtt ki az a patrisztikus meggyőződés, hogy a Szentírást az egyház hitének keretében kell olvasni.

Hitvallások és zsinatok

A hitvallások eredetileg keresztségi és liturgikus összefoglalók voltak. A teológiai viták során egyre pontosabb dogmatikai szerepet kaptak. A nikaiai hitvallás és a nikaia-konstantinápolyi hitvallás a Szentháromság és Krisztus istensége körüli vitákban vált alapvető normává. A hitvallás célja nem pusztán elméleti definíció volt, hanem az istentiszteleti és szentségi közösség hitének közös megvallása.

A zsinatok szerepe szintén fokozatosan alakult ki. Helyi zsinatok már korán döntöttek fegyelmi és tanbeli kérdésekről. A birodalmi korszakban a egyetemes zsinatok az egész egyházat érintő viták megoldására törekedtek. Az eretnekség elítélése a zsinatokon rendszerint együtt járt pozitív hitvallási megfogalmazással: a tanbeli határ kijelölése mellett meghatározták az ortodox hit tartalmát is.

Részletesebb történeti példák

Ebioniták és a zsidó-keresztény örökség

Az ebioniták a zsidó-keresztény irányzatok közé tartozó csoportként jelennek meg a korai keresztény forrásokban. Általában úgy írják le őket, mint akik ragaszkodtak a mózesi törvényhez, és Jézust különleges prófétának vagy Messiásnak tekintették, de nem vallották a későbbi nikaiai értelemben vett istenségét. A róluk szóló források nagyrészt ellenfeleik írásaiból maradtak fenn, ezért rekonstrukciójuk óvatosságot igényel. Az ebioniták példája megmutatja, hogy a kereszténység és a zsidóság elválásának folyamata fokozatos és vitákkal terhelt volt.

A korai zsidó-keresztény irányzatokat nem lehet egyszerűen a későbbi eretnekségi kategóriákba beilleszteni. Egyes kutatók a sokféleség hangsúlyozásával közelítik meg őket, míg mások az apostoli hit és a későbbi katolikus-ortodox tanítás folytonosságát emelik ki. A semleges történeti leírásban ezért célszerű megkülönböztetni a korabeli sokféleséget, a későbbi egyházi elítéléseket és a modern rekonstrukciókat.

Arianizmus és a germán királyságok

Az arianizmus nem tűnt el közvetlenül a nikaiai zsinat után. A 4. század közepén és második felében több császár, püspöki csoport és teológiai kompromisszumos irányzat támogatta a nikaiai formulától eltérő megoldásokat. A germán népek egy része — például a vizigótok, osztrogótok és vandálok — ariánus keresztény formában vette fel a kereszténységet. Ez politikai és társadalmi különbséget is teremtett az ariánus uralkodó elit és a nikaiai hitű római lakosság között.

A vizigót Spanyolországban a 6. század végén, különösen a III. toledói zsinat után vált meghatározóvá a nikaiai katolicizmus. Az arianizmus története ezért nem csupán dogmatörténeti kérdés, hanem a késő antik és kora középkori államalakulások valláspolitikájának része is.

Katharok és albigensek

A katharok vagy albigensek a 12–13. századi Dél-Franciaország és Észak-Itália egyik legismertebb eretneknek minősített mozgalma voltak. Tanításukban dualista elemek, aszketikus életideál, a katolikus szentségi rendszer elutasítása és saját vallási szervezet jelent meg. A kathar közösségekben különbséget tettek a tökéletesek és a hívők között; a consolamentum nevű szertartás különleges jelentőséggel bírt.

A katharizmusra adott egyházi és világi válaszok közé tartozott a prédikáció, a teológiai vita, a koldulórendek megerősödése, majd az albigens keresztes hadjárat. A hadjárat politikai következményei összefonódtak Dél-Franciaország hatalmi viszonyaival. A katharok története ezért nem magyarázható kizárólag tanbeli vitaként vagy pusztán politikai hódításként; mindkét dimenzió jelen volt.

Valdensek

A valdensek kezdetei Valdo Péter nevéhez kapcsolódnak. A mozgalom az evangéliumi szegénységet, laikus prédikációt és az apostoli életforma követését hangsúlyozta. Konfliktusuk az egyházi hatóságokkal részben abból fakadt, hogy engedély nélkül prédikáltak, és vitatták a papság és hierarchia bizonyos szerepeit. Később a valdensek több tanbeli kérdésben is eltávolodtak a katolikus egyháztól, majd a reformáció idején protestáns irányba kapcsolódtak.

A valdensek megítélése történetileg változott. Katolikus források hosszú ideig eretnekmozgalomként tárgyalták őket; protestáns történetírás gyakran az evangéliumi tisztaság előfutárait látta bennük. A modern történészek igyekeznek elkülöníteni a korai szegénységi mozgalmat, a későbbi tanbeli különbségeket és a reformáció utáni valdensek történetét.

Husziták és lollardok

A lollardok Angliában John Wycliffe tanításaihoz kapcsolódtak. Bírálták az egyházi gazdagságot, hangsúlyozták a Szentírás tekintélyét, és vitattak több szentségtani és egyházfegyelmi álláspontot. Az angol hatóságok és püspökök eretnekségként kezelték mozgalmukat, különösen a 15. század elejétől.

A huszitizmus Husz János prágai reformmozgalmából nőtt ki. Husz ügyében teológiai, egyházfegyelmi, cseh nemzeti és egyetemi konfliktusok összefonódtak. A Konstanzi zsinat 1415-ben elítélte és kivégeztette Huszt, ami Csehországban széles körű felkeléshez és a huszita háborúkhoz vezetett. A huszitizmuson belül mérsékeltebb és radikálisabb irányzatok is kialakultak; egyes követeléseik később a katolikus–protestáns viták előzményeinek tűnhetnek, de saját 15. századi összefüggésükben kell őket értelmezni.

A modern katolikus kánonjogi következmények részletesebben

A mai katolikus kánonjogban az eretnekség, hitehagyás és szakadárság a hit és az egyház egysége elleni büntetendő cselekmények közé tartozik. Az 1364. kánon önmagától beálló kiközösítést ír elő, de ez nem jelenti azt, hogy minden kétely, kérdés vagy teológiai nehézség automatikusan büntetendő volna. A kánonjog általános büntetőjogi szabályai szerint a büntetendőséghez beszámíthatóság, külső cselekmény és a törvényben meghatározott feltételek szükségesek.

A tanbeli tévedés vizsgálata többnyire nem büntetőeljárással kezdődik. A katolikus gyakorlatban először tanítási, lelkipásztori vagy intézményi tisztázás történhet: figyelmeztetés, párbeszéd, a tétel pontosítása, a szerző álláspontjának bekérése, illetve a hívők védelme. A Hittani Dikasztérium — korábban Hittani Kongregáció — eljárásai különbséget tesznek a teológiai vizsgálat, a tanbeli megítélés és a büntetőjogi következmények között.

Az önmagától beálló kiközösítés (latae sententiae) jogi sajátossága, hogy a büntetés a cselekmény elkövetésével beállhat, de gyakorlati következményeinek megállapításához sokszor szükséges a hatóság nyilatkozata vagy az ügy tisztázása. A kánonjogi büntetések célja az igazságosság helyreállítása, a botrány megszüntetése és az elkövető javítása. Ezért az eretnekség megszűnésének útja a téves tan visszavonása, a katolikus hittel való közösség helyreállítása és adott esetben a büntetés feloldása.

A források és értelmezések problémája

Az eretnekség történetét sokszor ellenfelek írásaiból ismerjük. A gnosztikusokról, markionitákról, montanistákról, katharokról vagy más csoportokról fennmaradt források jelentős része olyan szerzőktől származik, akik cáfolni akarták őket. Ez nem teszi használhatatlanná a forrásokat, de megköveteli a kritikai olvasást. A modern történésznek külön kell választania a tényleges tanítás rekonstrukcióját, az ellenfelek polemikus leírását és a későbbi egyházi minősítést.

A másik probléma a modern ideológiai olvasat. Az eretnekség történetét protestáns, katolikus, felvilágosodás kori, antiklerikális, nacionalista és romantikus történetírások különböző módon használták. Egyesek az eretnekeket a szabadság és lelkiismeret hőseiként mutatták be; mások a hit és rend rombolóiként. A modern történeti leírásnak mindkét hagyomány örökségét ismernie kell, de egyik sémát sem szabad kritikátlanul átvennie.

A „fekete legenda” fogalma különösen a spanyol inkvizícióval és a spanyol birodalommal kapcsolatban vált ismertté. A fogalom arra utal, hogy Spanyolországot és a katolikus intézményeket ellenfeleik gyakran a kegyetlenség, elmaradottság és fanatizmus jelképeként ábrázolták. Ugyanakkor a fogalom túlzott használata elfedheti a valós történeti erőszakot, kényszert és jogtalanságot. A kiegyensúlyozott történetírás ezért egyszerre vizsgálja a propaganda túlzásait és a történeti tényeket.

Összegzés

Az eretnekség fogalma a vallási közösségek önazonosságának, tanítási tekintélyének és határkijelölésének egyik legfontosabb történeti kategóriája. A kereszténységben különösen gazdag és pontos terminológiája alakult ki, de a fogalom nem korlátozódik a katolicizmusra vagy a kereszténységre. A judaizmusban, az iszlámban, a hinduizmusban és a buddhizmusban más-más formában jelenik meg a helyes és téves tanítás, a közösségi határ és a vallási tekintély kérdése.

A modern értelmezés számára a legfontosabb különbségek a következők: nem minden tévedés eretnekség; nem minden objektíve heterodox állítás jelent formális személyes bűnt; nem minden eretnekségi elítélés járt büntetőjogi következményekkel; és nem minden történeti eretnekmozgalom magyarázható egyszerűen szabadságharcként vagy pusztán romboló tévtanításként. Az eretnekség története egyszerre dogmatörténet, intézménytörténet, jogtörténet, társadalomtörténet és eszmetörténet.

Kronológiai áttekintés

Korszak	Fejlemény	Jelentőség
1. század	Az Újszövetségben a haireszisz még részben irányzatot vagy felekezetet jelent, de már megjelenik a közösség egységét veszélyeztető tévtanítás értelme is.	A szó jelentése átmenetben van a semleges „iskola” és a negatív „tévtanítás” között.
2. század	A gnosztikus, markionita, montanista és doketista viták során az egyházatyák a hit szabályára, az apostoli hagyományra és a püspöki folytonosságra hivatkoznak.	Az eretnekség fogalma összekapcsolódik a kánon, hagyomány és egyházi tekintély kérdésével.
3. század	A monarchianizmus, modalizmus, szubordinacionizmus és más irányzatok a Szentháromság későbbi terminológiáját előkészítő vitákat váltanak ki.	A teológiai nyelv fokozatosan pontosabbá válik.
325	Az első nikaiai zsinat elítéli Arius tanítását és a Fiút egylényegűnek vallja az Atyával.	A nikaiai hit a főáramú kereszténység egyik alapvető dogmatikai normája lesz.
381	Az első konstantinápolyi zsinat megerősíti a nikaiai hitet és a Szentlélekről szóló tanítást.	A pneumatomachus irányzatokkal szemben a Szentlélek istensége is hitvallási formát kap.
431	Az efezusi zsinat elítéli Nesztoriosz tanítását, és Máriát Theotokosznak vallja.	A döntés Krisztus személyes egységét védi.
451	A khalkédóni zsinat Krisztus egy személyben fennálló két természetéről tanít.	A későbbi ortodox krisztológia alapformulája alakul ki.
529	A II. orange-i zsinat a kegyelem és szabad akarat kérdésében fogalmaz meg határozatokat.	A nyugati kegyelemtani hagyomány egyik fontos állomása.
12–13. század	Kathar, valdensek és más középkori mozgalmak; koldulórendek, prédikáció és inkvizíciós eljárások megjelenése.	Az eretnekség kezelése társadalmi és jogi intézményrendszerbe illeszkedik.
1215	A negyedik lateráni zsinat átfogó rendelkezéseket hoz az eretnekség ellen.	Az eretnekség elleni fellépés egyházjogi és világi jogi összefüggései megerősödnek.
15. század	Wycliffe, Husz, a lollardok és husziták ügyei.	Az egyházi reform, nemzeti identitás, egyetemi teológia és eretnekség kérdései összefonódnak.
16. század	Reformáció és konfesszionalizáció.	A katolikus és protestáns oldalon egyaránt erősödik a hitvallási határképzés.
1545–1563	Trienti zsinat.	A katolikus egyház dogmatikai és fegyelmi válasza a reformációra.
17. század	Galilei, janzenizmus, antitrinitárius viták és konfesszionális eljárások.	A tanbeli, tudományos, fegyelmi és politikai kérdések több ügyben összekapcsolódnak.
19–20. század	Modernizmus, ökumenizmus, vallásszabadság, a katolikus kánonjog kodifikációi.	A modern egyházak óvatosabb nyelvet alakítanak ki a más keresztényekre vonatkozóan.
1983	Az új latin Egyházi Törvénykönyv kihirdetése.	A 751. kánon a hitehagyás, eretnekség és szakadárság modern meghatározását adja.
20–21. század	A történeti kutatás újraértékeli az inkvizícióról, eretnekmozgalmakról és felekezeti konfliktusokról szóló régebbi narratívákat.	A hangsúly a forráskritikán, a társadalmi kontextuson és a polemikus hagyományok kritikáján van.

Eretnekség és társadalmi rend

A premodern társadalmakban a vallás nem különült el élesen a politikai, jogi és kulturális rendtől. A középkori Európában a keresztény hit nem csupán egyéni meggyőződés volt, hanem a közösség önazonosságának, ünnepeinek, jogrendjének, esküinek, iskoláinak és legitimációs nyelvének része. Emiatt az eretnekség gyakran nem magánvéleményként, hanem a közösségi rendet érintő veszélyként jelent meg.

Ez a megközelítés a mai vallásszabadsági felfogással nehezen egyeztethető össze, de a történeti megértéshez lényeges. A középkori hatóságok számára az eretnekség azért tűnhetett veszélyesnek, mert az üdvösség kérdését, az eskü és jogrend megbízhatóságát, az egyházi hierarchiát, a házasságot, a szentségeket vagy a tulajdon és erőszak erkölcsi kereteit is érinthette. Egyes dualista vagy radikális mozgalmak valóban elutasították a fennálló egyházi és társadalmi intézmények jelentős részét; más csoportok inkább reformot vagy szegénységi megújulást kívántak, és csak később kerültek konfliktusba a hatóságokkal.

A világi hatalom szerepe különösen fontos. Az eretnekség büntetése sok esetben nem kizárólag egyházi döntésként működött, hanem a világi törvényekbe is beépült. A császárok, királyok és városi tanácsok gyakran saját politikai rendjük szempontjából is érdekeltnek tekintették az egységes hit fenntartását. A kora újkorban a felekezeti államokban a vallási hovatartozás a politikai lojalitás és állampolgári státus kérdésével is összefonódhatott.

Eretnekség és reform

Az eretnekség és a reform közötti határ történetileg gyakran vitatott volt. Sok mozgalom, amelyet később eretnekként ítéltek el, eredetileg erkölcsi vagy intézményi reformot követelt. A szegénységi mozgalmak például az apostoli életforma visszaállítását, a prédikáció megújítását és a klérus erkölcsi reformját hangsúlyozták. A konfliktus sokszor akkor élesedett ki, amikor a reformigény tanbeli állításokkal, engedély nélküli prédikációval vagy az egyházi tekintély elutasításával kapcsolódott össze.

A katolikus történetírásban ezért különbséget szokás tenni az egyházon belüli legitim reform, a fegyelmi engedetlenség és a tanbeli elszakadás között. Nem minden reformmozgalom eretnekség; ugyanakkor nem minden eretnekmozgalom magyarázható egyszerűen jogos reformkövetelésként. A 12–13. századi egyház például egyszerre lépett fel a kathar dualizmus ellen, és közben támogatta vagy integrálta a szegénységi megújulás több formáját, például a ferences és domonkos rendet.

A reformáció korában ez a határ még bonyolultabbá vált. Luther, Zwingli, Kálvin és más reformátorok saját szemszögükből az evangélium eredeti tisztaságához való visszatérést hirdették; a katolikus egyház viszont több tanításukat a hitletétemény elutasításának tekintette. A felekezeti megosztottság után mindkét oldal kialakította saját ortodoxiáját, katekizmusait, hitvallásait és tévtanítás-listáit.

A vallási türelem és vallásszabadság fejlődése

A középkori és kora újkori Európában a vallási egység sokáig a politikai rend előfeltételének számított. A 16–17. századi vallásháborúk, a felekezeti államok tapasztalata és a felvilágosodás gondolkodása fokozatosan előkészítette a vallási tolerancia és később a vallásszabadság modern fogalmát. E fejlődés nem volt egyenes vonalú: egyes államokban előbb gyakorlati türelmi rendelkezések születtek, máshol a hivatalos felekezeti egység hosszú ideig fennmaradt.

A katolikus egyház modern tanítása a vallásszabadságról a II. vatikáni zsinat Dignitatis humanae nyilatkozatában kapott átfogó megfogalmazást. Ez a dokumentum az emberi személy méltóságából kiindulva tanítja, hogy senkit sem szabad kényszeríteni arra, hogy lelkiismerete ellen cselekedjen vallási kérdésben, és senkit sem szabad megakadályozni abban, hogy megfelelő határok között lelkiismerete szerint cselekedjen. Ez a modern tanítás nem szünteti meg a katolikus egyház igazságigényét, de elválasztja a vallási igazság kérdését a hit kikényszerítésének gyakorlatától.

A vallásszabadság modern elve visszamenőleg megváltoztatta az eretnekségről való beszédmódot is. A történelmi egyházak ma többnyire különbséget tesznek aközött, hogy egy tanítást tévesnek tartanak, és aközött, hogy az adott tanítás követőit jogi vagy társadalmi kényszerrel kell-e büntetni. A modern pluralista társadalomban az eretnekség fogalma főként belső teológiai vagy felekezeti kategória, nem állami büntetőjogi minősítés.

Eretnekség a művészetben és irodalomban

Az eretnekség és inkvizíció témája jelentős helyet kapott az európai irodalomban és képzőművészetben. A romantika és a felvilágosodás utáni irodalom gyakran a lelkiismereti szabadság és az intézményi hatalom konfliktusaként ábrázolta az eretnek alakját. A művekben az eretnek sokszor tragikus hős, lázadó gondolkodó vagy a jövő igazságának előfutára.

Az inkvizítor alakja ezzel szemben gyakran a fanatikus tekintély, a titkos hatalom és a lelkiismereti elnyomás jelképe lett. Dosztojevszkij „Nagy Inkvizítora”, a gótikus regények és a 19. századi antiklerikális művészet mind hozzájárultak ahhoz, hogy az inkvizíció kulturális képe sokszor elszakadt a konkrét intézménytörténettől. Edward Peters szerint a modern „Inkvizíció” képe részben ilyen irodalmi és polemikus rétegekből épült fel, ezért a történeti intézmény vizsgálatát el kell választani a kulturális mítosztól.

A katolikus irodalomban ezzel párhuzamosan más ábrázolás is létezett. Egyes szerzők az eretnekségi vitákat az igazság, a hagyomány és az emberi vélemények konfliktusaként értelmezték. Chesterton például az eretnekségeket gyakran nem egyszerűen önkényes tévedésekként, hanem a keresztény igazság egy-egy részletének túlhangsúlyozásaként mutatta be: az ortodoxia szerinte nem szűkítés, hanem az ellentétes igazságelemek egyensúlyban tartása. Chesterton esszéisztikus és apologetikus szerző, ezért történeti forrásként óvatosan használható, de hatástörténeti szempontból jelentős.

Terminológiai megjegyzések

Az „eretnekség” szó magyar használata több regiszterben él. A teológiai szaknyelvben a pontos hittani vagy kánonjogi kategóriát jelölheti. A történetírásban gyakran idézőjeles vagy attribuált formában használják: „eretneknek minősített”, „eretnekségként elítélt”, „kortársai által eretneknek tartott”. Ez a megfogalmazás azért hasznos, mert különbséget tesz a korabeli minősítés és a modern történészi leírás között.

A köznyelvben az „eretnek” sokszor pozitív vagy ironikus jelző: „eretnek ötlet”, „eretnek közgazdász”, „eretnek fizikus”. Ilyenkor a szó nem vallási vagy jogi jelentésben szerepel, hanem a konvenciókkal való szembefordulást fejezi ki. Fontos, hogy a köznyelvi és a teológiai jelentés ne keveredjen.

A „szekta” szó szintén óvatosságot igényel. A latin secta eredetileg követett irányt, iskolát vagy pártot is jelenthetett, és az ókori forrásokban nem mindig pejoratív. A modern magyar nyelvben viszont gyakran negatív, kisegyházakat vagy manipulatív vallási csoportokat megbélyegző árnyalata van. Ezért történeti kontextusban jobb az „irányzat”, „csoport”, „közösség” vagy „mozgalom” szavakat használni, hacsak a forrás kifejezetten nem a szekta fogalmáról szól.

Szerkezeti különbségek a vallások között

Az eretnekség fogalma ott a legerősebb, ahol egy vallási közösségnek viszonylag világos tanbeli normái, intézményi határai és tekintélyi fórumai vannak. A katolikus egyházban ilyen fórum a tanítóhivatal, az egyetemes zsinat és a pápai tanítás; az ortodox egyházakban az egyetemes zsinatok, az egyházatyák és a liturgikus hagyomány; protestáns egyházakban a Szentírás és a hitvallási iratok; az iszlámban a Korán, a szunna, a jogi iskolák és a tudósok konszenzusa; a judaizmusban pedig a Tóra, a rabbinikus hagyomány és a közösségi autoritások jelölik ki a normatív tanítás határait.

Ott, ahol nincs központi tanítóhivatal, az eretnekség fogalma gyakran plurálisabb. A hinduizmusban vagy buddhizmusban a téves nézetek, heterodox iskolák vagy fegyelmi eltérések léteznek, de nem feltétlenül alakul ki olyan egységes eretnekségfogalom, mint a középkori latin kereszténységben. A vallástudomány ezért nem egyszerűen ugyanazt a keresztény fogalmat vetíti rá minden vallásra, hanem vizsgálja, hogy az adott hagyomány hogyan határozza meg saját határait.

Eretnekség és identitásképzés

A heresiológiai irodalom — vagyis az eretnekségeket felsoroló, cáfoló és rendszerező művek — nemcsak az ellenfelekről szólnak, hanem arról is, hogy a szerzők hogyan határozták meg önmagukat. Amikor Iréneusz, Epiphaniosz, Ágoston vagy más szerzők eretnekségeket katalogizáltak, egyúttal az ortodox hit határait is kijelölték. A „mi nem vagyunk azok” állítás segítségével megfogalmazták, hogy mi az apostoli, katolikus vagy igaz hit.

Ez a jelenség nem csak a kereszténységben figyelhető meg. Az iszlám heresiográfiában a különféle szekták és irányzatok felsorolása gyakran a szunnita vagy síita ortodoxia önmeghatározását szolgálta. A rabbinikus irodalomban a minim vagy apikoroszim megnevezése szintén a közösségi határok kijelölésével függött össze. Az eretnekség tehát nem pusztán negatív kategória: a vallási identitás kialakításának eszköze is.

Határhelyzetek

Történetileg sok olyan eset van, amelyet nehéz egyértelműen eretnekségként, szakadásként, reformként vagy politikai konfliktusként besorolni. Ilyen határhelyzetek:

• amikor egy teológus új fogalmi nyelvet használ, amelyet kortársai gyanúsnak tartanak, de később részben elfogadnak;
• amikor egy mozgalom erkölcsi reformot követel, de közben engedetlenné válik az egyházi hatósággal szemben;
• amikor egy politikai közösség vallási nyelven fogalmazza meg függetlenségi vagy társadalmi követeléseit;
• amikor egy misztikus szerző kifejezései félreérthetők, de szándéka nem tanbeli tagadás;
• amikor egy csoport objektíve eltér a későbbi ortodoxiától, de a dogmatikai norma a saját korában még nem volt teljesen tisztázva.

E határhelyzetek miatt a modern történeti szövegek gyakran az „eretneknek minősített”, „heterodoxnak tartott”, „elítélt” vagy „vitás” kifejezéseket használják. Ez nem semlegesíti a korabeli egyházi ítéletet, hanem pontosabban jelzi, hogy történeti minősítésről és forrásnézőpontról van szó.

Példák a fogalom eltérő használatára

Az eretnekség szó jelentése mindig attól függ, hogy ki használja, milyen tekintély alapján, és milyen közösségi határt akar kijelölni. Ugyanazt a csoportot egy adott egyház eretneknek, egy másik történeti hagyomány reformmozgalomnak, a modern vallástudomány pedig heterodox irányzatnak nevezheti. Ez nem feltétlenül ellentmondás, hanem eltérő nézőpontok különbsége.

A katolikus egyháztörténetben az eretnekség teológiai minősítés; a világi jogban a középkorban és kora újkorban büntetőjogi kategóriává is válhatott; a protestáns hitvallási irodalomban a Szentírástól való eltérést jelölhette; a modern köznyelvben pedig metafora. Ezért célszerű a kifejezést minden esetben attribuálni: „a katolikus egyház szerint”, „a korabeli zsinat szerint”, „a rabbinikus hagyományban”, „egyes muszlim jogtudósok szerint”, „a modern történetírásban”.

A következő példák mutatják a használat sokféleségét:

• A nikaiai kereszténységben az arianizmus klasszikus eretnekség, mert Krisztus teljes istenségét érintette.
• A katolikus kánonjogban az eretnekséghez makacs tagadás vagy makacs kétség szükséges, ezért nem minden téves állítás büntetendő eretnekség.
• A reformáció korában a katolikusok és protestánsok gyakran kölcsönösen tévtanításnak minősítették egymás állításait.
• A judaizmusban a min vagy apikorosz nem egy központi dogmatikai bíróság technikai kifejezése, hanem rabbinikus és közösségi kategória.
• Az iszlámban a bidʿa, zandaqa, ilhád és ridda nem pontosan ugyanazt jelentik, mint a keresztény „eretnekség”.
• A világi beszédben az „eretnek tudós” többnyire nem elítélt személy, hanem a tudományos konszenzustól eltérő gondolkodó.

Az eretnekség és a lelkiismeret kérdése

A modern vallásszabadsági gondolkodás egyik alapfelismerése, hogy a hit aktusa belső meggyőződést feltételez, és ezért külső kényszerrel nem hozható létre valódi hit. Ez a felismerés a keresztény teológiában sem teljesen új: a hit természetéről szóló klasszikus tanítás szerint a hit értelmi és akarati aktus, amelyben az ember Isten tekintélyére támaszkodva fogadja el a kinyilatkoztatást. A történelemben azonban e teológiai belátás sokáig együtt élt olyan társadalmi és jogi felfogásokkal, amelyek a közösségi rend védelmében kényszerítő eszközöket is alkalmaztak.

A lelkiismeret és eretnekség viszonyában két szintet kell megkülönböztetni. Az egyik a személy szubjektív meggyőződése: valaki jóhiszeműen is tévedhet, vagy lelkiismerete alapján ragaszkodhat egy állításhoz. A másik a közösség objektív tanítása: egy egyház ettől még kimondhatja, hogy az adott állítás összeegyeztethetetlen saját hitével. A modern egyházi és vallástudományi nyelv ezért nem azonosítja automatikusan a tévesnek tartott tanítást valló személyt a bűnös, makacs eretnekkel.

Az eretnekség és a természettudomány viszonya

A közvéleményben az eretnekség története gyakran a tudományellenesség történeteként jelenik meg, főként Galilei és Giordano Bruno ügye miatt. Ez a kép részben érthető, mert egyes eljárások valóban tudományos vagy filozófiai kérdéseket érintettek. Ugyanakkor leegyszerűsítő volna az eretnekség egész történetét a tudomány és vallás konfliktusaként értelmezni. Az ókori és középkori eretnekségi viták nagy része nem természettudományos kérdésekről, hanem Krisztus személyéről, a kegyelemről, a szentségekről, az egyházi közösségről vagy a teremtett világ teológiai értékéről szólt.

Galilei ügye különleges helyet foglal el, mert a bibliaértelmezés, a csillagászat, a bizonyítási mércék, az egyházi tekintély és a személyes konfliktusok egyaránt szerepet játszottak benne. Bruno ügye még kevésbé redukálható természettudományos vitára, mert tanításai között több kifejezetten teológiai és filozófiai állítás is szerepelt. A modern történetírás ezért mindkét esetet konkrét források, eljárások és korabeli tudományos helyzet alapján vizsgálja.

Eretnekség és nyelvi semlegesség

A történeti szócikkekben a semleges nyelv különösen fontos. A „megbélyegezte”, „kiáltotta ki”, „kíméletlenül üldözte” vagy „elnyomta” típusú kifejezések olykor jogosan írhatnak le társadalmi hatást, de definíciós mondatokban könnyen értékelő narratívát hoznak létre. Semlegesebb megoldás lehet az „eretnekségként ítélte el”, „a közösség hitével összeegyeztethetetlennek minősítette”, „egyházi vagy világi szankciókkal sújtotta”, illetve „a korabeli hatóságok felléptek ellene”.

Hasonló okból a „valódi kereszténység”, „elnyomott igazság”, „sötét középkor”, „fanatikus egyház” vagy „puszta politikai ürügy” jellegű formulák kerülendők, hacsak nem idézett vagy attribuált álláspontként szerepelnek. Az eretnekség története akkor írható meg enciklopédikusan, ha a cikk egyszerre mutatja be az adott közösség belső teológiai logikáját, az érintett csoport saját önértelmezését, valamint a későbbi történeti értékelések változását.

Irodalom

• Christine Caldwell Ames: Medieval Heresies: Christianity, Judaism, and Islam. Cambridge University Press, Cambridge, 2015.
• Lewis Ayres: Nicaea and Its Legacy: An Approach to Fourth-Century Trinitarian Theology. Oxford University Press, Oxford, 2004.
• Khaled Anatolios: Retrieving Nicaea: The Development and Meaning of Trinitarian Doctrine. Baker Academic, Grand Rapids, 2011.
• Rómulo D. Carbia: Historia de la leyenda negra hispano-americana. Marcial Pons Historia, Madrid, 2004.
• L. Choupin S.J.: „Hérésie”. In Adhémar d’Alès (szerk.): Dictionnaire apologétique de la foi catholique, 2. kötet, Gabriel Beauchesne, Paris, 1911–1931.
• Erdő Péter: Egyházjog. 3., átdolgozott kiadás, Szent István Társulat, Budapest, 2003.
• Erdő Péter: Latin–magyar egyházjogi kisszótár. Márton Áron Kiadó, Budapest, 1993.
• Gilles Emery: The Trinity: An Introduction to Catholic Doctrine on the Triune God. Ford. Matthew Levering, The Catholic University of America Press, Washington, D.C., 2011.
• Mircea Eliade: Vallási eszmék és hiedelmek története. II–III. kötet, Osiris, Budapest.
• Gecse Gusztáv: Vallástörténeti kislexikon. Kossuth Könyvkiadó, Budapest.
• Henry Kamen: The Spanish Inquisition: A Historical Revision. 4. kiadás, Yale University Press, New Haven–London, 2014.
• J. N. D. Kelly: Early Christian Doctrines. 5. kiadás, A&C Black, London, 1977.
• Jaroslav Pelikan: The Christian Tradition: A History of the Development of Doctrine. 1. kötet: The Emergence of the Catholic Tradition (100–600). University of Chicago Press, Chicago, 1971.
• Edward Peters: Inquisition. The Free Press, New York, 1988.
• Joseph Wilhelm: „Heresy”. In The Catholic Encyclopedia, 7. kötet, Robert Appleton Company, New York, 1910.
• A. Michel: „Hérésie. Hérétique”. In Alfred Vacant – Eugène Mangenot – Émile Amann (szerk.): Dictionnaire de théologie catholique, 6/2. kötet, Letouzey et Ané, Paris, 1924.
• F. X. Lawlor – G. A. Buckley: „Heresy”; „Heresy (Canon Law)”; „Heresy, History of”. In New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, 6. kötet, Gale – The Catholic University of America, Detroit–Washington, 2003.
• Szántó Konrád: A katolikus egyház története. Ecclesia, Budapest.

További információk

• Kulcsár Zsuzsánna: Eretnekmozgalmak a XI–XIV. században. Bibliográfia; sajtó alá rendezte Bezenyi Béláné; Tankönyvkiadó, Budapest, 1964.
• Michael Baigent – Richard Leigh: Az inkvizíció; ford. Bíró Blanka; General Press, Budapest, 2007.
• A norwichi eretnekperek, 1428–1431. A Westminsteri Érseki Levéltár AAW B.II/8 kézirata alapján; ford., előszó Karáth Tamás; Mondat, Vác, 2015.
• Horváth Emőke: Politika és vallás a IV–VIII. századi Ibériai-félszigeten; Kairosz, Budapest, 2021.
• Széll Gábor: Küzdelem barbárok és eretnekek ellen Hydatius Chronicájában; JATEPress, Szeged, 2021.
• Fabiny Tibor: Eretnekek vagy mártírok? Hitvita és hermeneutika a korai angol reformáció idején, 1525–1535; Könyvpont–L’Harmattan, Budapest, 2022.
• Chvála Márton: Harc az egyház integritásáért. A hagyományhű és a progresszív katolicizmus küzdelme az újkorban; Jel, Budapest, 2023.

Kapcsolódó szócikkek

• Aposztázia
• Kiközösítés
• Inkvizíció
• Máglyahalál
• Vértanú
• Ortodoxia
• Heterodoxia
• A kereszténység története
• A pápaság története
• Pápaság a középkorban
• Vallásszabadság