Makedoniánusok

A makedoniánusok vagy pneumatomakhoszok (görögül: ógörögül: πνευματομάχοι, latinul: Pneumatomachi, jelentése: „a Lélek ellen küzdők”) a 4. század második felében működő keresztény teológiai irányzat vagy irányzatcsoport megnevezése. A név azokra a szerzőkre és közösségekre vonatkozik, akik a Szentlélek teljes istenségét, az Atyával és a Fiúval való azonos isteni méltóságát vagy egylényegűségét vitatták. A kifejezés nem egy egységesen szervezett egyházat vagy pontosan körülhatárolható „felekezetet” jelöl, hanem több, részben eltérő eredetű és tanítású csoportot, amelyeket ellenfeleik főként a Szentlélekről vallott tanításuk alapján soroltak egy kategóriába.

A „makedoniánus” elnevezés Makedóniosz konstantinápolyi püspökhöz kapcsolja a csoportot, de ez az azonosítás a modern kutatás szerint óvatosságot igényel. A 4. századi források egy része Makedónioszhoz vezeti vissza az irányzatot, de nincs biztos adat arról, hogy ő maga lett volna a Szentlélek istenségét tagadó mozgalom tényleges alapítója vagy rendszerező teológusa. A korábbi és pontosabbnak tartott elnevezés a pneumatomakhosz, amelyet már a 4. századi vitairatokban is használtak.

A makedoniánusokkal folytatott vita a keresztény pneumatológia, vagyis a Szentlélekről szóló teológiai tanítás történetének egyik döntő szakasza volt. A nikaiai zsinat 325-ben elsősorban a Fiú istenségének kérdésével foglalkozott, és hitvallásában csak röviden említette a Szentlelket. A 360-as évektől azonban a Szentlélek személye, istensége és az Atyához, illetve a Fiúhoz való viszonya önálló vitatémává vált. A folyamat végpontját a első konstantinápolyi zsinathoz kapcsolódó hitvallási megfogalmazás jelentette, amely a Szentlelket „Úrnak és éltetőnek” vallja, aki „az Atyától származik”, és akit „az Atyával és a Fiúval együtt imádunk és dicsőítünk”.

Elnevezés

A pneumatomakhosz szó a görög pneuma („lélek”, „szellem”) és makhomai („harcolni”) elemekből származik. A kifejezést ellenfeleik használták azokra, akik szerint a Szentlélek nem részesül ugyanabban az isteni természetben és dicsőségben, mint az Atya és a Fiú. Magyarul a kifejezés körülbelül „a Lélek ellen harcolók”-ként vagy „a Szentlélek ellen küzdők”-ként adható vissza.

A „makedoniánus” név Makedóniosz konstantinápolyi püspök nevéből ered. Makedóniosz a 4. század közepén Konstantinápoly egyházi konfliktusainak egyik szereplője volt, és a mérsékelt antiniceai, úgynevezett hómoiúsziosz körökhöz állt közel. A későbbi egyháztörténeti hagyomány részben őt tekintette a pneumatomakhosz irányzat névadójának vagy alapítójának. A modern kutatás azonban hangsúlyozza, hogy a „makedoniánus” név későbbi és részben félrevezető lehet: a Szentlélek elleni tanítás első vitáiban Makedóniosz személyes szerepe nem bizonyítható.

Egyes források a csoportot marathoniánusoknak is nevezték Marathóniosz nikomédiai püspök után, aki a hagyomány szerint jelentős szerepet játszott az irányzat szerveződésében. Ez az elnevezés azonban kevésbé terjedt el, mint a „makedoniánus” vagy a „pneumatomakhosz”.

Történeti és teológiai háttér

A makedoniánus vita a 4. századi ariánus és antiniceai viták tágabb összefüggésében érthető meg. A nikaiai zsinat központi kérdése az volt, hogy a Fiú, vagyis Jézus Krisztus az Atyával egylényegű-e. A zsinat a homoousziosz, vagyis „egylényegű” kifejezéssel vallotta meg, hogy a Fiú nem teremtmény, hanem ugyanazon isteni lényegű, mint az Atya. A zsinat azonban a Szentlélekről még nem adott részletes tanítást, hanem egyszerűen megvallotta: „és a Szentlélekben”.

Ez a rövid megfogalmazás a 4. század közepén egyre kevésbé bizonyult elegendőnek. A Fiú istenségéről folytatott viták logikusan felvetették a kérdést: ha a Fiú nem teremtmény, hanem valóban Isten, akkor hogyan kell érteni a Szentlélek helyét a Szentháromságban? A Szentlélek csupán isteni erő vagy teremtményi közvetítő? Vagy az Atyával és a Fiúval együtt teljesen isteni személy?

A kérdés azért volt bonyolult, mert a Biblia a Szentlélekről sokféle képpel és kifejezéssel beszél. A Szentlélek Isten ajándéka, ereje, jelenléte, megszentelő működése, ugyanakkor a keresztelési parancsban az Atya és a Fiú mellett szerepel. A 4. századi teológusoknak tehát olyan nyelvet kellett kialakítaniuk, amely egyszerre őrzi az egyistenhitet és a Szentháromság három személyének valós különbségét.

A makedoniánusok vitája ebben az értelemben nem mellékes dogmatikai részlet volt. A Szentlélek istenségének kérdése az egész keresztény üdvösségtanhoz kapcsolódott: ha a Szentlélek teremtmény, akkor hogyan közvetítheti Isten életét, hogyan szentelheti meg az embert, és hogyan lehet az isteni életben való részesedés forrása?

Makedóniosz és a mozgalom eredetének kérdése

Makedóniosz Konstantinápoly püspöki székéért vívott 4. századi küzdelmekben tűnt fel. A városban I. Pál és Makedóniosz hívei között súlyos egyházi-politikai konfliktus alakult ki, amelybe II. Constantius római császár is beavatkozott. Makedóniosz végül egy ideig Konstantinápoly püspöke lett, de 360-ban a konstantinápolyi zsinaton letették. Letétele részben egyházpolitikai és fegyelmi okokkal, részben a korabeli hitvitákban elfoglalt helyével függött össze.

Az egyháztörténetírók, különösen Szókratész Szkholasztikosz és Szozomenosz, a pneumatomakhosz irányzat keletkezését Makedóniosz letétele utáni időszakhoz kapcsolják. Szozomenosz szerint Makedóniosz azt tanította, hogy a Fiú mindenben hasonló az Atyához, de a Szentlélek nem ugyanazon a szinten áll. Ezt a hagyományt azonban a modern kutatás óvatosan kezeli, mert a korai források nem támasztják alá egyértelműen, hogy Makedóniosz ténylegesen a mozgalom vezető teológusa lett volna.

R. P. C. Hanson szerint a „makedoniánus” név történetileg félrevezető, mert a csoportot ellenfelei inkább pneumatomakhoszoknak nevezték, és Makedóniosz személyes tanításáról kevés biztos adat áll rendelkezésre. Yunus Kaymaz hasonló következtetésre jut: a Szentlélek istenségét tagadó csoport Makedóniosszal való közvetlen azonosítása nem bizonyítható kellő erővel, ezért a „pneumatomakhosz” megnevezés pontosabb.

A pneumatomakhosz irányzat kialakulása

A Szentlélek istenségét vitató gondolatok nem egyetlen helyen és nem egyetlen személytől indultak ki. Alexandriai Szent Atanáz már a 350-es évek végén foglalkozott egy Egyiptomban működő csoporttal, amelyet a források tropikusoknak neveznek. Ezek elfogadták a Fiú nikaiai tanítását, de a Szentlelket teremtménynek vagy szolgáló angyalhoz hasonló lénynek tekintették. Atanáz Szerapión thmuiszi püspöknek írt leveleiben válaszolt ezekre a nézetekre.

A későbbi makedoniánus vagy pneumatomakhosz irányzat elsősorban Kis-Ázsiában, a Hellészpontosz környékén, Bithüniában, Thrákiában, Galatiában, Paphlagoniában és Konstantinápoly környezetében volt jelentős. A csoport tagjai között voltak olyanok, akik a Fiúval kapcsolatban a hómoiúsziosz, vagyis „hasonló lényegű” álláspontot képviselték; mások a Fiú istenségét a niceai hagyományhoz közelebb fogadták el, de a Szentlélek istenségét nem.

A 364/365 körül tartott lampszakoszi zsinat a mérsékelt antiniceai, hómoiúsziosz körök egyik fontos gyűlése volt. A források szerint itt olyan püspökök szerepeltek, mint Eleusziosz küzikoszi püspök és Eusztathiosz szebasztei püspök. Eusztathiosznak tulajdonítják azt az óvatos kijelentést, hogy ő a Szentlelket sem Istennek nem meri nevezni, sem teremtménynek nem meri mondani. Ez jól mutatja, hogy a vita korai szakaszában a nézetek még nem mindig voltak végleges és egységes formában megfogalmazva.

Kapcsolat Rómával és a nyugati egyházzal

A 360-as években a keleti hómoiúsziosz és pneumatomakhosz körök egy része a nyugati egyház támogatását kereste. Eusztathiosz, Szilvanosz és Theophilosz küldöttségként Rómába mentek, hogy Libériusz pápa támogatását kérjék. A források szerint elfogadták a nikaiai hitvallást, és elhatárolódtak az ariánus nézetektől. A Szentlélek kérdése azonban ekkor még nem került olyan egyértelműen a középpontba, mint később.

A római állásfoglalások később határozottabbá váltak. I. Damáz pápa idején Rómában és Illyricumban olyan zsinati megfogalmazások születtek, amelyek elítélték azt a nézetet, hogy a Szentlélek a Fiú által teremtett lény volna. Ezek a nyugati dokumentumok a Szentháromság egységét, az Atya, a Fiú és a Szentlélek közös isteni méltóságát és az egy isteni hatalmat hangsúlyozták.

Ez a szakasz jól mutatja, hogy a vita nem egyszerűen „keleti” kérdés volt. A Szentlélek istenségének problémája az egész birodalmi egyházat érintette, és a keleti, valamint nyugati püspökök közötti kapcsolatokban is fontos szerepet játszott.

A makedoniánusok tanítása

A makedoniánusok tanítását nehéz pontos rendszerként rekonstruálni, mert saját műveik nem maradtak fenn. A róluk szóló adatokat ellenfeleik – főként Atanáz, Nagy Szent Vazul, Nazianzi Szent Gergely, Nüsszai Szent Gergely, Vak Didümosz, Szent Epiphaniosz, Szókratész, Szozomenosz és Theodorétosz – írásaiból ismerjük. Ez forráskritikai óvatosságot követel: az ellenfelek leírásai értékesek, de vitairatok, nem semleges bemutatások.

A közös pont az volt, hogy a Szentlelket nem tartották az Atyával és a Fiúval azonos isteni rangú és természetű személynek. Egyesek teremtménynek nevezték, mások inkább köztes isteni erőként, szolgáló lélekként vagy angyalhoz hasonló lényként gondolták el. Voltak olyan képviselők is, akik óvakodtak attól, hogy a Szentlelket kifejezetten teremtménynek nevezzék, de nem fogadták el a Szentlélek teljes istenségét sem.

A források alapján tanításuk főbb elemei így foglalhatók össze:

• a Szentlélek nem ugyanolyan értelemben Isten, mint az Atya és a Fiú;
• a Szentlélek nem részesül az Atya és a Fiú isteni lényegében;
• a Szentlélek a teremtett rendhez vagy a szolgáló mennyei lényekhez tartozhat;
• a Szentléleknek nem jár ugyanaz az imádás és dicsőítés, mint az Atyának és a Fiúnak;
• a Biblia szerintük nem nevezi elég egyértelműen Istennek a Szentlelket;
• a Szentlélek istenségének elfogadása szerintük veszélyeztetheti az egyistenhitet, vagy nehezen illeszthető az Atya és a Fiú viszonyáról szóló tanításba.

A makedoniánus érvelésben fontos szerepet játszottak egyes bibliai szövegek. A források szerint hivatkoztak olyan helyekre, amelyekben „lélek” vagy „szél” teremtéséről van szó, valamint arra, hogy a Szentírás nem parancsolja meg kifejezetten a Szentlélek imádását az Atyával és a Fiúval együtt. Ellenfeleik viszont a keresztelési formulára, a Szentlélek megszentelő és életadó működésére, valamint a liturgikus dicsőítés gyakorlatára hivatkoztak.

A nikaiai hithez való viszonyuk

A makedoniánusok viszonya a nikaiai hitvalláshoz nem volt egységes. Egyes képviselőik elfogadták vagy legalábbis taktikai okokból elismerték a nikaiai hitet a Fiúra vonatkozóan, miközben a Szentlélek istenségét nem fogadták el. Mások továbbra is a hómoiúsziosz, vagyis „hasonló lényegű” megfogalmazáshoz ragaszkodtak, és a Fiú egylényegűségét sem vallották a niceai módon.

Ezért félrevezető volna a makedoniánusokat egyszerűen az ariánusok egyik változatának nevezni. A mozgalom több ponton kapcsolódott az ariánus és félariánus vitákhoz, de sajátos történeti jelentőségét éppen az adja, hogy a Szentlélek kérdését önálló dogmatikai problémává tette. A viták során a keresztény teológia rákényszerült arra, hogy pontosabban megfogalmazza a Szentlélek személyét és istenségét.

A niceai teológusok válasza

A makedoniánus tanítással szemben több jelentős 4. századi egyházatya lépett fel. Alexandriai Szent Atanáz Szerapiónhoz írt leveleiben hangsúlyozta, hogy a Szentlélek nem teremtmény, hanem az isteni élet közvetítője, aki által a hívők részesednek Istenben.

Nagy Szent Vazul A Szentlélekről című művében részletesen tárgyalta a Szentlélek méltóságát, a doxológiák jelentőségét és a liturgikus hagyomány teológiai súlyát. Vazul óvatos, de határozott nyelvet használt: azt akarta megmutatni, hogy a Szentléleknek az Atyával és a Fiúval együtt adott dicsőség nem újítás, hanem az egyház hitének része.

Nazianzi Szent Gergely ötödik teológiai beszédében kifejezetten a Szentlélekről szólt. Érvelése szerint a Szentlélek nem teremtmény, hanem az isteni Szentháromság harmadik személye. Ha a Szentlélek megszentel, éltet és Istenhez vezet, akkor nem lehet puszta teremtmény, mert teremtmény nem adhat isteni életet.

Nüsszai Szent Gergely külön művet írt a makedoniánusok ellen, amelyben a Szentlelket az Atyával és a Fiúval összetartozó isteni valóságként mutatta be. Vak Didümosz szintén fontos szerepet játszott a Szentlélekről szóló tanítás kidolgozásában, művét Szent Jeromos latinra is lefordította.

A 381-es konstantinápolyi zsinat

A vita döntő egyháztörténeti állomása az első konstantinápolyi zsinat volt 381-ben, amelyet I. Theodosius római császár hívott össze. A zsinat célja a niceai hit megerősítése és a keleti egyházi helyzet rendezése volt. A források szerint a pneumatomakhosz vagy makedoniánus püspökök közül többen jelen voltak vagy meghívást kaptak, de nem fogadták el a Szentlélek istenségére vonatkozó zsinati álláspontot.

A zsinathoz kapcsolódó hitvallási hagyomány a Szentlelket így vallja meg: „hiszünk a Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben, aki az Atyától származik, akit az Atyával és a Fiúval együtt imádunk és dicsőítünk, és aki szólt a próféták által.” Ez a megfogalmazás közvetlen válasz volt azokra a nézetekre, amelyek a Szentlelket teremtménynek, szolgáló lénynek vagy alacsonyabb isteni erőnek tekintették.

A zsinat nem pusztán új kifejezéseket adott a hitvalláshoz, hanem lezárt egy teológiai fejlődési folyamatot is. A Szentlélek „Úr” és „éltető” címe, az Atyától való származás hangsúlyozása, valamint az Atyával és Fiúval közös imádás kifejezése együttesen azt mondta ki, hogy a Szentlélek nem a teremtményi rend része, hanem a Szentháromság isteni személye.

A zsinat utáni sorsuk

A 381-es zsinat után a makedoniánusok egy ideig tovább működtek. 383-ban Theodosius császár vallási konferenciát kísérelt meg Konstantinápolyban, hogy a különböző keresztény irányzatokat egységre vezesse. A források szerint Eleusziosz a makedoniánusok nevében saját hitvallást nyújtott be, de a megegyezés nem sikerült.

A zsinat utáni császári valláspolitika egyre szűkebb teret hagyott a niceai-konstantinápolyi hitvallást elutasító irányzatoknak. A Codex Theodosianusban megőrzött rendeletek tanúsága szerint Theodosius és utódai több jogi korlátozást vezettek be az eretneknek minősített csoportokkal szemben. A makedoniánusok az 5. század elejére fokozatosan eltűntek önálló történeti tényezőként.

Szókratész Szkholasztikosz szerint a csoporton belül később belső megosztottság is kialakult. Egyesek Eutropiosz presbitert, mások Carteriosz püspököt követték. Ez arra utal, hogy a mozgalom nem rendelkezett tartósan egységes szervezettel vagy központi vezetéssel.

Forráskritikai kérdések

A makedoniánusokról szóló ismeretek legnagyobb problémája, hogy saját írásaik nem maradtak fenn. A róluk alkotott kép szinte teljes egészében ellenfeleik műveiből származik. Ez nem teszi értéktelenné a forrásokat, de megköveteli, hogy a modern szócikk ne egyszerűen átvegye a vitairatok ellenséges nyelvezetét.

A régebbi egyháztörténeti irodalom gyakran egységes „eretnek szektaként” írta le őket, Makedónioszt pedig közvetlen alapítóként kezelte. A modern kutatás árnyaltabb képet rajzol: a pneumatomakhoszok nem mindig voltak egységesek, krisztológiai álláspontjuk eltérhetett, vezetőik szerepe vitatott, és maga a „makedoniánus” név is későbbi, részben polemikus megjelölés lehet.

Ettől függetlenül történeti hatásuk jelentős volt. A Szentlélek istenségét tagadó vagy bizonytalanná tevő álláspontjuk hozzájárult ahhoz, hogy a 4. századi egyház a Szentháromság tanát teljesebben és pontosabban fogalmazza meg.

Jelentőségük

A makedoniánusok jelentősége nem abban áll, hogy hosszú életű vagy nagy intézményes egyházi közösséget hoztak volna létre, hanem abban, hogy vitájuk döntően hozzájárult a Szentlélekről szóló keresztény tanítás fejlődéséhez. A kérdés, amelyet felvetettek, alapvető volt: a Szentlélek csupán Isten ereje vagy teremtményi közvetítő, vagy ugyanúgy teljesen isteni személy, mint az Atya és a Fiú?

A niceai-konstantinápolyi hitvallás válasza szerint a Szentlélek az Atyával és a Fiúval együtt imádandó és dicsőítendő. Ez a megfogalmazás a későbbi katolikus, ortodox és több protestáns hagyomány közös szentháromságtani alapjává vált.

Laikus olvasó számára a vita lényege így foglalható össze: a 4. századi keresztények nem pusztán elvont filozófiai kérdéseken vitáztak, hanem azon, hogy a keresztény imádság, keresztség, liturgia és üdvösségtan milyen értelemben szól az egy Isten három személyéről. Ha a Szentlélek nem Isten, akkor a keresztségi formula, a megszentelődés és a Szentháromság imádása más értelmet kapna. A makedoniánus vita ezért a keresztény hit egyik alapvető kérdését érintette.

Fontosabb szereplők

A makedoniánus vagy pneumatomakhosz vitához kapcsolódó főbb személyek

Név	Szerep	Megjegyzés
Makedóniosz	Konstantinápoly püspöke a 4. század közepén	A csoport névadója, de tényleges alapítói szerepe vitatott
Eleusziosz	Küzikosz püspöke	A források szerint a pneumatomakhosz kör egyik következetesebb vezetője
Eusztathiosz	Szebaszte püspöke	Ingadozóbb álláspontú vezető, aki egy időben a nyugati egyházzal való megegyezést kereste
Marathóniosz	Nikomédia püspöke	Egyes források szerint olyan tekintélyes volt, hogy követőit néha marathoniánusoknak is nevezték
Alexandriai Szent Atanáz	a niceai hit védelmezője	Szerapiónhoz írt leveleiben válaszolt a Szentlelket teremtménynek tartó nézetekre
Nagy Szent Vazul	kappadókiai egyházatya	A Szentlélekről című műve a vita klasszikus szövege
Nazianzi Szent Gergely	kappadókiai egyházatya	ötödik teológiai beszédében a Szentlélek istenségét védte
Nüsszai Szent Gergely	kappadókiai egyházatya	külön írást szentelt a makedoniánusok cáfolatának

Források

• Kaymaz, Yunus (2021). "Makedonyusçular Ya Da Pneumatomachi'lerin (Ruh'la Savaşanlar) Kutsal Ruh Hakkındaki Görüşleri Üzerine Bir İnceleme". Dinbilimleri Akademik Araştırma Dergisi (török nyelven). 21 (2): 1019–1044. doi:10.33415/daad.961052.
• Arendzen, John: „Pneumatomachi”. In: The Catholic Encyclopedia, 12. kötet. Robert Appleton Company, New York, 1911.
• Hanson, R. P. C.: The Search for the Christian Doctrine of God: The Arian Controversy, 318–381. T&T Clark, Edinburgh, 1997.
• Haykin, Michael A. G.: The Spirit of God: The Exegesis of 1 and 2 Corinthians in the Pneumatomachian Controversy of the Fourth Century. Brill, Leiden, 1994.
• Kelly, J. N. D.: Early Christian Creeds. 3. kiadás. Continuum, London–New York, 1972.
• Shapland, C. R. B.: The Letters of Saint Athanasius Concerning the Holy Spirit. Epworth Press, London, 1951.
• Swete, Henry Barclay: On the Early History of the Doctrine of the Holy Spirit. Macmillan, London, 1912.
• Vorgrimler, Herbert: Új teológiai szótár. Göncöl, Budapest, 2006.

Elsődleges források és fordítások

• Alexandriai Szent Atanáz: Letters to Serapion on the Holy Spirit. Ford. C. R. B. Shapland. Epworth Press, London, 1951.
• Nagy Szent Vazul: De Spiritu Sancto.
• Nazianzi Szent Gergely: Orationes theologicae.
• Nüsszai Szent Gergely: Adversus Macedonianos de Spiritu Sancto.
• Vak Didümosz: De Spiritu Sancto.
• Szent Epiphaniosz: Panarion.
• Szókratész Szkholasztikosz: Historia ecclesiastica.
• Szozomenosz: Historia ecclesiastica.
• Theodorétosz: Historia ecclesiastica.

Kapcsolódó szócikkek

• Szentlélek
• Szentháromság
• Egylényegűség
• Szubordinacionizmus
• Arianizmus
• Első nikaiai zsinat
• Első konstantinápolyi zsinat
• Nikaia–konstantinápolyi hitvallás
• Alexandriai Szent Atanáz
• Nagy Szent Vazul
• Nazianzi Szent Gergely
• Nüsszai Szent Gergely
• Vak Didümosz
• Szent Epiphaniosz
• Szókratész Szkholasztikosz
• Szozomenosz
• Theodorétosz
• Libériusz pápa
• I. Damáz pápa
• I. Theodosius római császár
• Codex Theodosianus