Új tüskéink a közös magyar múltból

A mű lényegében tudományos értekezés több személy közötti párbeszéd formájában, akik kérdéseket tesznek fel, polemikus ellenvetéseket fogalmaznak meg, és főként válaszokat adnak. A három legszószátyárabb szereplő, azaz Gnorimednopoliprostatus, Gnorimenes és Polifilus, Ján Baltazár Magin művéből származik, amelynek hosszú címe szintén a Murices, azaz tüskék szóval kezdődik, és amely három évszázaddal ezelőtt ugyanazon „szlovák ügy” védelmét, azaz apológiáját jelentette.

A három vitázót két fiú és egy lány hallgató, valamint annak a mikrobusznak a sofőrje egészíti ki, amellyel mindannyian a Dunán túli vidéken, vagyis nagyjából a mai Magyarország területén utazgatnak, és főként történelmünk hajnaláról vitáznak.

A szerző Magintól az intelligens gúnyolódást is átvette. Egyfajta mértékletes, mosolyogva gúnyolódásról van szó: a vitapartnereinek érezteti a „murices”-t, vagyis a szúrásokat, de nem vágja ezeket egyenesen a szemükbe. Ez egy jó a módszer, mert az elmúlt évtizedek tapasztalata azt mutatja, hogy a nemzeti sírás és a hisztérikus fogcsikorgatás ugyan lehet jó szándékú, de idegesítő hatást kelt, és nem növeli az önbizalmat.

Ami a tartalmat illeti, a könyv központi üzenete az a tézis, hogy a nomád törzsek (onogurok/uhrok/magyarok) keletről érkezése után nem következett be a nagymorva/szláv hatalom társadalmi struktúráinak összeomlása, hanem ezek a struktúrák egyszerűen beolvadtak a kialakulóban lévő, ezeréves Magyarország struktúráiba.

A műből nagyon sok érdekes és tanulságos dolgot megtudunk a közös történelemről, és a könyvből természetesen következik néhány feladat is. Magin ideje óta már sokkal többet tudunk a múltunkról, ám az új ismeretek mennyisége meghaladja a szlovák közvélemény képességét azok feldolgozására. Tehát többet tudunk, de nem tudjuk, hogy tudjuk. Hogyan lehet áthidalni ezt a rést a társadalmi tudatban? De legfőképpen az a kérdés merül fel: hogyan valljuk be részesedésünket a magyar történelemben? Hogyan válasszuk ki azt?

A neves magyar szlovakista, Käfer István azt mondta, amit én is vallok, nevezetesen, hogy a szlovákok és a magyarok egyaránt a több ezer éves magyar történelem örökösei. És felvetett egy érdekes kérdést: ki fél jobban ettől a tagadhatatlan ténytől? A szlovákok félnek jobban elfogadni a örökségük egy részét? Vagy a magyarok félnek jobban attól, hogy lemondjanak az örökség egy részéről?

Szlovákiában a szlovákok egy része – akiknek hazafiságát semmiképpen sem akarom megkérdőjelezni – védekező álláspontot képvisel, és a szlovák részvételről a Magyar Királyság történelmében hallani sem akar. Ez nem észszerű. A magyar hazafiak egy része pedig azt tartja hazafiasnak, ha az ezeréves Magyarországról kizárólag magyar államként beszélnek. Ez nem igaz. Ráadásul van még egy nyelvi bonyodalom is. A magyaroknak nincs más megnevezésük az ezeréves Magyarországra, mint a jelenlegi államukra. Mindkettőt „Magyarországnak” hívják. Így hogyan vállaljuk fel, hogy a magyarokkal közösen hozzájárultunk a magyar történelemhez? Talán megoldást jelenthetne a Pannónia név használata, azaz egy még régebbi, a római időkből származó jó márkanév? A 11. századi magyar királyokat „Pannónia királyainak” nevezték.

Mindenesetre együtt kell szembenéznünk ezzel a feladattal. Hosszú út lesz, és rengeteg akadályt kell leküzdeni – szerencsére a szlovák és a magyar oldalon egyaránt találunk optimizmusra okot adó jeleket.

A szerző a Plus 7 dní munkatársa