Inter caetera

Az Inter caetera (latinul: „egyebek között”) VI. Sándor pápa 1493. május 4-i keltezésű bullája, amely a katolikus királyok, Ferdinánd és Izabella tengerentúli igényeihez kapcsolódott Kolumbusz Kristóf első útja után. A dokumentum a kasztíliai korona javára jelölt ki egy képzeletbeli demarkációs vonalat az Atlanti-óceánon: a vonaltól nyugatra és délre fekvő, addig keresztény uralkodó tényleges birtokában nem álló szigeteket és szárazföldeket a kasztíliai és leóni uralkodók és utódaik számára adományozta, egyúttal a keresztény hit terjesztésének kötelezettségével kapcsolta össze.

Inter caetera
A dél-amerikai térség későbbi térképe. A jobb oldali meridián az Inter caetera 1493-as vonalát, a bal oldali a tordesillasi szerződés 1494-es vonalát szemlélteti. A modern határok és városok csak tájékoztató jellegűek.
Szerző	Vatikán VI. Sándor pápa
Eredeti cím	Inter caetera
Előző	Eximiae devotionis Brief Inter caetera
Következő	Dudum siquidem tordesillasi szerződés
Kiadás
Kiadás dátuma	1493. május 4.
Sablon Wikidata Segítség

A későbbi történeti emlékezetben az Inter caetera gyakran „a világ felosztásaként” jelent meg, de pontosabban a középkori keresztény jogi-diplomáciai rend nyelvén megfogalmazott pápai adományozó iratként értelmezhető. Nem modern szuverenitási térkép volt, és nem is olyan választottbírói ítélet, amelyben Portugália és Kasztília formálisan a pápa elé vitte volna vitáját. A dokumentum inkább a 15. század végi ibériai diplomácia, a portugál–kasztíliai atlanti vetélkedés, a pápai adományozási gyakorlat és a missziós kötelezettség összefüggésében érthető.

A bulla szorosan összefügg az 1494-es tordesillasi szerződéssel, amely a demarkációs vonalat a Zöld-foki-szigetektől 370 ligára nyugatra helyezte, a portugál érdekeknek kedvezőbb módon. A tordesillasi szerződés azonban nem pápai bulla, hanem Kasztília és Portugália közötti kétoldalú nemzetközi szerződés volt. A kettőt ezért nem célszerű azonos jogi műfajként kezelni.

Elnevezése és szövegváltozatai

A bulla címe az első szavakból ered: Inter caetera divinae Maiestati beneplacita opera, vagyis „az isteni Felségnek tetsző egyéb művek között…”. A középkori és kora újkori pápai dokumentumokat gyakran nem tárgyuk, hanem kezdőszavaik alapján nevezték el. Ezért az Inter caetera cím önmagában nem kizárólag egyetlen dokumentumot jelölhet: már 1456-ban is született ilyen kezdetű pápai irat, amely a portugál tengerentúli előjogokkal állt kapcsolatban.

Az 1493-as alexandriai dokumentumok között két, Inter caetera kezdetű iratot szokás megkülönböztetni: a május 3-i, gyakran bréveként vagy első Inter caetera-ként tárgyalt iratot, valamint a május 4-i, demarkációs vonalat is kijelölő bullát. Az „alexandriai bullák” elnevezés VI. Sándor pápa latin nevéből, Alexanderből ered, és az általa 1493-ban a katolikus királyok javára kiadott dokumentumcsoportra vonatkozik.

A május 4-i Inter caetera — amelyet egyes szakirodalmi összefoglalók Inter caetera II néven is említenek — nagyrészt megismételte a május 3-i szöveg gondolatmenetét, de lényeges új elemként kijelölte azt a vonalat, amelytől nyugatra és délre a kasztíliai korona igényeit részesítette előnyben. A dokumentum keltezése és tényleges keletkezéstörténete körül ugyanakkor régóta ismert történeti probléma áll fenn: a keltezés, a vatikáni regisztrálás, a diplomáciai egyeztetés és a kézbesítés nem feltétlenül esett egybe.

Történeti háttér

Portugál és kasztíliai atlanti vetélkedés

Az Inter caetera előzményei a 15. századi portugál és kasztíliai atlanti terjeszkedésben keresendők. Portugália a 15. század folyamán fokozatosan kiépítette hajózási, katonai és kereskedelmi pozícióit az afrikai partok mentén. Ezt több korábbi pápai irat is megerősítette, köztük a Dum diversas, a Romanus Pontifex, az 1456-os Inter caetera és az Aeterni regis.

Az 1479-es Alcáçovas-i szerződés a portugál–kasztíliai konfliktus rendezéseként Portugáliának kedvező módon szabályozta az atlanti térséget. Portugália elismerést nyert Madeira, az Azori-szigetek, a Zöld-foki-szigetek és az afrikai partvidék irányában, miközben Kasztília számára főként a Kanári-szigetek maradtak. A középkori európai kozmográfiai ismeretek hiányosságai miatt ekkor még nem volt világos, hogy Kolumbusz útja egy új kontinensekhez vezető nyugati út lesz, nem pedig az ázsiai „Indiákhoz” vezető alternatív tengeri út.

Kolumbusz első útja 1492-ben ezt az egyensúlyt bontotta meg. Kolumbusz 1493 márciusában előbb portugál területre érkezett vissza, majd találkozott II. János portugál királlyal, mielőtt visszatért volna a spanyol udvarba. A portugál korona ezért attól tarthatott, hogy a nyugat felé indított kasztíliai út sérti a korábbi szerződésekben és pápai iratokban biztosított portugál előjogokat.

Kolumbusz első útja és a spanyol kérelem

Kolumbusz útjáról gyorsan hírek jutottak el Rómába. A spanyol udvar érdekében működő követek VI. Sándor pápához fordultak, hogy pápai iratokkal erősítsék meg a katolikus királyok igényeit az újonnan felfedezett területeken. A pápa maga is a valenciai Borja-családból származott, ezért a későbbi történetírásban gyakran felmerült a spanyol uralkodók iránti kedvezés kérdése. Ezt azonban a dokumentum történeti értékelésekor nem önmagában, hanem a korabeli ibériai diplomácia, a portugál előjogok, a pápai udvar politikai helyzete és a spanyol kérés összefüggésében kell értelmezni.

A bulla szövege Kolumbuszt méltatja, és úgy állítja be az utat, mint amely lehetőséget nyit távoli népek keresztény hitre vezetésére. A dokumentum említi, hogy az újonnan felfedezett szigeteken és területeken arany, fűszerek és más értékes dolgok találhatók, de a pápai szöveg saját nyelvezetében a missziós cél, a keresztény hit terjesztése és a lelkek üdvössége áll előtérben.

Tartalma

A demarkációs vonal

A május 4-i Inter caetera legismertebb rendelkezése a demarkációs vonal kijelölése. A bulla az Északi-sarktól a Déli-sarkig húzódó képzeletbeli vonalat állapított meg, amelynek a szöveg szerint az Azori-szigetek vagy a Zöld-foki-szigetek bármelyikétől száz ligára kellett nyugatra és délre esnie. A vonaltól nyugatra és délre fekvő, már felfedezett vagy később felfedezendő szigeteket és szárazföldeket — amennyiben azok 1492 karácsonyáig nem álltak keresztény uralkodó tényleges birtokában — a kasztíliai és leóni királyoknak és utódaiknak adományozta.

„... omnes insulas et terras firmas inventas et inveniendas, detectas et detegendas versus occidentem et meridiem ... donamus, concedimus et assignamus ... ”

– VI. Sándor pápa: Inter caetera, 1493

A részlet magyarul: „… minden, nyugati és déli irányban felfedezett és felfedezendő, megtalált és megtalálandó szigetet és szárazföldet … adományozunk, engedélyezünk és kijelölünk …”

A megfogalmazás földrajzi pontatlanságokat és értelmezési nehézségeket hordozott. Az Azori-szigetek és a Zöld-foki-szigetek nem ugyanazon a hosszúsági körön fekszenek, és a korabeli liga hossza sem volt minden összefüggésben egyértelmű. Emiatt már a kortársak és későbbi történészek számára sem volt teljesen világos, hogyan kellett volna a vonalat pontosan meghúzni.

A vonal nem jelentette azt, hogy a pápa a modern földrajzi értelemben „felosztotta a világot”. Inkább olyan pápai adományozó és diplomáciai iratról volt szó, amely a keresztény uralkodók közötti jogi-politikai nyelvben próbálta rendezni a spanyol és portugál igények konfliktusát.

A keresztény uralkodók jogainak fenntartása

A bulla egyik fontos korlátozása az volt, hogy az adományozás nem terjedt ki olyan területekre, amelyek már keresztény uralkodó tényleges birtokában álltak. Ez a kitétel különösen Portugália korábbi atlanti és afrikai előjogai miatt volt jelentős. Az irat így nem korlátlan spanyol világuralmat hirdetett, hanem a korábbi keresztény uralkodói jogokat formálisan fenntartotta.

A rendelkezés ugyanakkor a gyakorlatban kedvezőbb helyzetbe hozta Kasztíliát a nyugat felé történő újabb felfedezésekben. A portugál fél ezért nem tekintette végleges rendezésnek, és a két korona közötti további tárgyalások vezettek az 1494-es tordesillasi szerződéshez.

Missziós kötelezettség

Az Inter caetera a területi adományozást missziós kötelezettséggel kapcsolta össze. A dokumentum felszólította Ferdinándot és Izabellát, hogy az újonnan felfedezett területekre „jó, istenfélő, tanult, képzett és tapasztalt férfiakat” küldjenek, akik a lakosságot a katolikus hitre tanítják, és jó erkölcsre oktatják.

„... viros probos et Deum timentes, doctos, peritos et expertos ... ad instruendum incolas et habitatores praefatos in fide catholica et bonis moribus imbuendum destinare debeatis ... ”

– VI. Sándor pápa: Inter caetera, 1493

A részlet magyarul: „… jó, istenfélő, tanult, képzett és tapasztalt férfiakat kell küldenetek … hogy az említett lakosokat a katolikus hitben oktassák és jó erkölcsökre neveljék …”

A bulla tehát a korabeli pápai nyelvezetben nem pusztán diplomáciai határrendezésként, hanem a keresztény misszió és a királyi patronátus összefüggésében jelent meg. Ez nem jelenti azt, hogy a dokumentum minden későbbi hódító gyakorlatot jóváhagyott volna, de azt sem, hogy pusztán semleges földrajzi döntés lett volna. A missziós és politikai célok szorosan összefonódtak benne.

A missziós kötelezettség és a királyi jogok összefonódása a későbbi patronato real intézményében vált tartósabbá. Ez a királyi patronátusi rendszer a spanyol korona és az egyház kapcsolatát szabályozta az amerikai gyarmatokon, különösen a püspökségek, missziók és egyházi intézmények szervezése terén.

Kapcsolódó alexandriai bullák

Az Inter caetera az ún. alexandriai bullák egyik darabja volt. E dokumentumcsoportot VI. Sándor pápa 1493-ban adta ki a katolikus királyok javára. A legfontosabb iratok a következők voltak:

Dokumentum	Keltezés	Fő tartalom
Május 3-i Inter caetera	1493. május 3.	A kasztíliai igények általánosabb elismerése azokra a területekre, amelyek nem álltak keresztény uralkodó birtokában; demarkációs vonalat még nem jelölt ki.
Eximiae devotionis	1493. május 3.	A portugáloknak korábban adott kiváltságokhoz hasonló előjogokat biztosított a spanyol uralkodóknak.
Május 4-i Inter caetera	1493. május 4.	A demarkációs vonal kijelölése, 100 ligára nyugatra és délre az Azori- és Zöld-foki-szigetektől.
Dudum siquidem	1493. szeptember 26.	Az előző adományozás földrajzi értelmezési körének további kiterjesztése.

A Dudum siquidem különösen azért fontos, mert az Inter caetera rendelkezéseit tovább bővítette azokra a földekre is, amelyekhez a spanyolok nyugati vagy déli hajózással jutnának el, még ha azok keleti vagy indiai területeknek bizonyulnának is. A dokumentum emellett megtiltotta másoknak, hogy a spanyol uralkodók engedélye nélkül az érintett térségekbe hajózzanak, ott kereskedjenek, halásszanak vagy új területeket kutassanak fel.

A tordesillasi szerződés és gyakorlati hatás

Az Inter caetera rendelkezései nem oldották meg véglegesen a portugál–spanyol vitát. II. János portugál király nem fogadta el a pápai vonalat végleges rendezésként, hanem közvetlen tárgyalásokba kezdett a spanyol uralkodókkal. Ennek eredménye lett az 1494. június 7-én aláírt tordesillasi szerződés, amely a demarkációs vonalat a Zöld-foki-szigetektől 370 ligára nyugatra helyezte.

A tordesillasi szerződés gyakorlati szempontból fontosabbnak bizonyult, mint a május 4-i Inter caetera vonala. A szerződés Kasztília és Portugália közötti kétoldalú megállapodás volt, amelyet később pápai megerősítés is követett, de eredetileg nem pápai bulla formájában született. E különbség jelentős, mert a közkeletű összefoglalók gyakran egyetlen „pápai világfelosztásként” mossák össze az Inter caetera bullát és a tordesillasi szerződést.

A pápai irat más európai hatalmakra nézve nem bizonyult ténylegesen kötelezőnek. A később tengerentúli gyarmatosításba kezdő Anglia, Franciaország és Hollandia nem tekintette magára nézve érvényesnek a spanyol–portugál pápai-diplomáciai felosztást. A bulla ezért nem modern értelemben vett egyetemes nemzetközi jogi rendezésként, hanem a 15. század végi katolikus ibériai politikai-jogi világ dokumentumaként értelmezhető.

Más európai hatalmak és az ibériai monopóliumigények

Az Inter caetera és a tordesillasi szerződés elsősorban a spanyol és portugál igények rendezésében játszott szerepet. A 16–17. században tengerentúli terjeszkedésbe kezdő más európai hatalmak — különösen Anglia, Franciaország és Hollandia — nem fogadták el a spanyol–portugál monopóliumot ténylegesen kötelező jogi rendként.

Az angol, francia és holland tengerentúli vállalkozások gyakorlata azt mutatta, hogy az Inter caetera nem volt képes kizárni más hatalmakat az atlanti és amerikai térségből. A protestáns hatalmak számára a pápai adományozás eleve nem jelentett kötelező vallási-jogi alapot, de katolikus Franciaország is saját dinasztikus és politikai érdekei szerint kezelte a tengerentúli kérdést.

A 17. század elején Hugo Grotius Mare liberum című műve már egy későbbi, elsősorban holland–portugál kereskedelmi és tengeri jogi vitában fogalmazta meg a tengerek szabadságának elméletét. Bár nem közvetlenül az Inter caetera cáfolataként született, jól mutatja, hogy az ibériai tengeri monopóliumigények a kora újkori európai jogi gondolkodásban egyre vitatottabbá váltak.

Értelmezési kérdések

„A világ felosztása”

Az Inter caetera népszerű összefoglalóiban gyakran szerepel az az állítás, hogy a pápa „felosztotta a világot” Spanyolország és Portugália között. Ez a megfogalmazás leegyszerűsítő. A bulla valóban demarkációs vonalat állapított meg, és a kasztíliai uralkodóknak adott jogokat az attól nyugatra és délre fekvő, keresztény uralkodó birtokában nem álló területekre. Ugyanakkor nem rendezte ténylegesen az egész világ birtoklását, nem határozta meg pontosan a később ismert kontinensek sorsát, és nem volt képes más európai hatalmak tengerentúli ambícióit megakadályozni.

A „világfelosztás” kifejezés akkor használható óvatosan, ha világossá tesszük: ez nem modern szuverenitási térkép vagy teljes körű nemzetközi döntőbírói ítélet volt, hanem a keresztény uralkodók közötti pápai adományozás és diplomácia nyelvén megfogalmazott dokumentum.

Döntőbírói ítélet vagy pápai adományozás?

A szakirodalomban vitatott, hogy az Inter caetera milyen jogi természetű volt. Egyes értelmezések szerint a pápa közvetítőként vagy döntőbíróként lépett fel a spanyol és portugál vitában. Más szerzők szerint ez pontatlan: nem volt formális peres eljárás, nem jelentek meg a felek döntőbíró előtt, és nem született klasszikus értelemben vett választottbírósági ítélet. A dokumentum inkább pápai adományozó, megerősítő és missziós megbízást tartalmazó iratként értelmezhető.

A bulla szövegének egyes fordulatai — például az „adományozzuk, engedélyezzük és kijelöljük” típusú formulák — arra utalnak, hogy a pápa a korabeli felfogás szerint apostoli tekintéllyel ruházta fel a katolikus királyokat bizonyos jogokkal. Ugyanakkor a későbbi gyakorlatban e jogok érvényessége nem pusztán pápai dokumentumoktól, hanem tényleges birtokbavételtől, diplomáciától, katonai erőtől, telepítéstől és nemzetközi elfogadottságtól is függött.

A kényszertérítés kérdése

Az Inter caetera a korabeli latin pápai nyelvezetben beszélt a „barbár népek” (barbarae nationes) alávetéséről és a hitre vezetéséről, illetve a latin reducere ige miatt szó szerint „visszavezetéséről” (ad fidem ipsam reducantur). A késő középkori latin használatban gyakran a keresztény politikai és kulturális renden kívül álló népekre alkalmazták, de mai olvasatban könnyen pejoratívnak hat, ezért forráskritikailag kell kezelni.

A bulla nyelvezete a késő középkori keresztény birodalmi és missziós gondolkodás keretében kapcsolta össze a politikai alávetést és az evangelizációt. Ez azonban nem azonos azzal, hogy a dokumentum dogmatikai tanításként jóváhagyta volna a személyes hit vagy a keresztség erőszakos kikényszerítését.

A katolikus teológiai hagyományban régóta létezett az a megkülönböztetés, hogy a hit elfogadása a személy belső, szabad aktusa, amelyet önmagában nem lehet külső kényszerrel létrehozni. Aquinói Szent Tamás szerint azok a nem keresztények, akik soha nem vették fel a keresztény hitet, nem kényszeríthetők a hit elfogadására.

Ez a megkülönböztetés fontos a 16. századi pápai dokumentumok értelmezéséhez. A világi uralkodóktól elvárt missziós támogatás, a politikai rend fenntartása és az egyházi patronátus gyakorlása nem azonos a keresztség vagy a hit belső elfogadásának erőszakos kikényszerítésével. A későbbi spanyol-amerikai vitákban — különösen a Valladolidi vita idején — éppen az vált központi kérdéssé, hogy milyen jogcímen, milyen módszerekkel és milyen korlátok között lehet az őslakos népeket evangelizálni.

Nem tévedhetetlen dogmatikai definíció

Az Inter caetera pápai bulla volt, de a pápai bulla műfaja önmagában nem jelenti azt, hogy a dokumentum tévedhetetlen dogmatikai definíciót tartalmazna. A bulla elsődlegesen diplomáciai, jogi és missziós megbízási irat volt, amely a spanyol és portugál tengerentúli igények konfliktusában született.

A katolikus tanításban a pápai tévedhetetlenség — amelyet az I. vatikáni zsinat dogmatizált — szigorú feltételekhez kötött: a pápa akkor tanít tévedhetetlenül, ha ex cathedra, azaz legfőbb apostoli tanítói tekintélyével, az egész egyház számára kötelezően határoz meg hitre vagy erkölcsre vonatkozó tanítást. Az Inter caetera nem ilyen dogmatikai definíció volt, hanem történeti-politikai és missziós dokumentum.

Ez a megkülönböztetés segít elkerülni két leegyszerűsítést: egyrészt azt, hogy a bullát a katolikus hit változhatatlan dogmatikai tanításaként kezeljük; másrészt azt, hogy a pápai dokumentum történeti jelentőségét pusztán modern politikai kategóriák alapján értékeljük.

A „felfedezési doktrína” és modern recepció

Az Inter caetera gyakran szerepel a „felfedezési doktrína” néven ismert modern jogtörténeti vitákban. Ez a kifejezés azonban nem azonosítható egyszerűen egyetlen 15. századi bullával. A modern „Doctrine of Discovery” elsősorban későbbi európai és különösen észak-amerikai jogi konstrukciókban vált jelentőssé, amelyek a keresztény európai felfedezésből és elsőbbségből vezettek le jogokat az őslakos népek földjeire.

Az Egyesült Államok jogtörténetében a „felfedezési doktrína” legismertebb megfogalmazása az 1823-as Johnson v. M’Intosh ügyben jelent meg. A döntés az európai felfedezésből és elsőbbségből vezetett le olyan jogi elveket, amelyek az őslakos földjogokat alárendelt helyzetbe hozták. Ez a recepció azonban már jóval későbbi, angolszász jogi környezetben alakult ki, és nem azonosítható egyszerűen VI. Sándor bullájának közvetlen egyházi tanításával.

A 2023-as szentszéki nyilatkozat szerint a „felfedezési doktrína” nem része a katolikus egyház tanításának. A nyilatkozat ugyanakkor azt is elismerte, hogy egyes történeti pápai dokumentumok nem tükrözték megfelelően az őslakos népek egyenlő méltóságát és jogait, és hogy tartalmukat később gyarmati hatalmak politikai célokra használták fel. Ezért a dokumentum modern recepcióját egyszerre kell elválasztani a katolikus hit tanításától és a gyarmati felhasználás történeti tényeitől.

A modern recepcióban az Inter caetera egyszerre jelenik meg a gyarmati terjeszkedés jogi-teológiai hátterének részeként és olyan dokumentumként, amelynek tényleges hatását gyakran túlbecsülik. William Henry Scott ezért „demitologizáló” megközelítést javasolt: a bullát nem szabad sem puszta pápai világfelosztási mítoszként, sem a későbbi gyarmati történelem minden következményének közvetlen okaként kezelni.

Viszonya a Sublimis Deus bullához

A Sublimis Deus, amelyet III. Pál pápa adott ki 1537-ben, más történeti helyzetben született. Míg az Inter caetera a spanyol–portugál felfedezési és területi igények korai pápai rendezéséhez kapcsolódott, a Sublimis Deus az amerikai őslakosok emberi mivoltát, szabadságát, tulajdonjogát és evangelizálhatóságát hangsúlyozta, és elutasította rabszolgaságba vetésüket.

A két dokumentum viszonya ezért nem egyszerű „ellentmondásként” írható le. Az Inter caetera a 15. századi ibériai diplomácia és missziós patronátus nyelvén adott jogokat a katolikus királyoknak; a Sublimis Deus négy évtizeddel később, az amerikai hódítások visszaélései és teológiai vitái után az indiánok emberi mivoltát és szabadságát védő pápai állásfoglalásként jelent meg. A Sublimis Deus-hoz kapcsolódó Pastorale officium már nem a spanyol–portugál demarkáció, hanem az indiánok rabszolgaságba vetése és jogfosztása elleni fegyelmi fellépés kérdéséhez tartozott.

A két dokumentum közötti különbség jól mutatja, hogy a pápai és egyházi álláspontok az újvilági tapasztalatok, a misszionáriusi beszámolók, a spanyol jogi viták és a természetjogi reflexió fényében részletesebb erkölcsi és jogi értelmezés tárgyává váltak.

Hatása és jelentősége

Az Inter caetera közvetlen hatása elsősorban abban állt, hogy diplomáciai és jogi nyelvet adott a spanyol uralkodók nyugati igényeinek. A bulla megerősítette a kasztíliai korona szerepét az újonnan felfedezett területeken, és a missziós kötelezettséget a királyi patronátus részévé tette.

Gyakorlati hatását azonban hamar korlátozta a portugál ellenállás és a tordesillasi szerződés. A demarkációs vonal módosítása, a földrajzi bizonytalanságok és más európai hatalmak későbbi tengerentúli fellépése mind azt mutatják, hogy a bulla önmagában nem volt képes tartós, egyetemes világrendet teremteni.

Hosszabb távon az Inter caetera a spanyol gyarmati jog, a pápai adományozási hagyomány, a felfedezések korának jogi gondolkodása és az őslakos népek jogairól folytatott későbbi viták egyik gyakran idézett dokumentuma lett. Történeti jelentőségét ezért nem elsősorban abban kell látni, hogy ténylegesen „felosztotta” volna a világot, hanem abban, hogy jól mutatja a késő középkori keresztény diplomácia, a missziós kötelezettség, a királyi patronátus és a tengerentúli terjeszkedés összefonódását.

Lásd még

• Tordesillasi szerződés
• Kolumbusz Kristóf
• VI. Sándor pápa
• Sublimis Deus
• Konkvisztádor
• Spanyol Birodalom
• Portugál Birodalom
• Amerikai őslakosok
• Bartolomé de las Casas

Irodalom

• Davenport, Frances Gardiner (szerk.): European Treaties Bearing on the History of the United States and its Dependencies to 1648. Carnegie Institution of Washington, Washington, 1917.
• Giménez Fernández, Manuel: „Las bulas alejandrinas de 1493 referentes a las Indias”. Anuario de Estudios Americanos, 1 (1944), 171–430.
• Hanke, Lewis: „Pope Paul III and the American Indians”. Harvard Theological Review, 30/2 (1937), 65–102.
• Miller, Robert J. – Ruru, Jacinta – Behrendt, Larissa – Lindberg, Tracey: Discovering Indigenous Lands: The Doctrine of Discovery in the English Colonies. Oxford University Press, Oxford, 2010. ISBN 9780199579815
• Modrow, Sebastian – Smith, Melissa: The Papal Bull Inter Caetera of May 4, 1493. Latin text and English translation.
• Muldoon, James: „Papal Responsibility for the Infidel: Another Look at Alexander VI’s Inter Caetera”. The Catholic Historical Review, 64/2 (1978), 168–184.
• Scott, William Henry: „Demythologizing the Papal Bull ‘Inter Caetera’”. Philippine Studies, 35/3 (1987), 348–356.
• Thornberry, Patrick: Indigenous Peoples and Human Rights. Manchester University Press, Manchester, 2002. ISBN 0719037948
• Vander Linden, H.: „Alexander VI and the Demarcation of the Maritime and Colonial Domains of Spain and Portugal, 1493–1494”. The American Historical Review, 22/1 (1916), 1–20.

További információk

• Inter Caetera – nem hivatalos angol szövegközlés a Papal Encyclicals Online oldalán
• Dudum siquidem – latin szöveg a Wikisource-on
• Szentszéki nyilatkozat a „felfedezési doktrínáról” – 2023