I. Leó pápa

I. Leó pápa, más néven Nagy Szent Leó (latinul: Leo Magnus; a 4. század vége, feltehetően 390 körül – Róma, 461. november 10.) 440. szeptember 29-étől haláláig Róma püspöke, a hagyományos pápalisták szerint a 45. pápa volt. A késő ókor egyik legjelentősebb egyházi vezetőjeként tartják számon. Pápasága a Nyugatrómai Birodalom politikai válságának, a népvándorlás okozta katonai fenyegetéseknek és a keleti krisztológiai vitáknak az időszakára esett.

I. Leó pápa
a katolikus egyház vezetője
Nagy Szent Leó pápa ábrázolása Francisco de Herrera ifjabb festményén
Született	a 4. század vége, feltehetően 390 körül bizonytalan; a Liber Pontificalis szerint Toszkána
Megválasztása	440
Beiktatása	440. szeptember 29.
Pontifikátusának vége	461. november 10.
Elhunyt	461. november 10. Róma
Tisztelete
Tisztelik	katolikus egyház, bizánci hagyományú ortodox egyházak, anglikán egyházak
Szentté avatása	ősi tisztelet
Kegyhely	Szent Péter-bazilika, Vatikán
Ünnepnapja	november 10. (katolikus) február 18. (bizánci hagyományú ortodox) április 11. (római naptár 1969 előtt)
Jelképei	pápai öltözet, könyv, pásztorbot; későbbi ábrázolásokon tiara
Előző pápa Következő pápa III. Szixtusz Hilár
A Wikimédia Commons tartalmaz I. Leó pápa témájú médiaállományokat.

Leó különösen a római püspöki primátus következetes késő ókori megfogalmazásáról és a khalkédóni zsinaton meghatározóvá vált krisztológiai leveléről, a Tomus ad Flavianumról ismert. Jelentős diplomáciai szerepet játszott Attilával és Geiserich vandál királlyal folytatott tárgyalásaiban is. A katolikus egyház szentként tiszteli, XIV. Benedek pápa pedig 1754-ben az egyháztanítók közé sorolta.

A bizánci hagyományú ortodox egyházak szintén szentként tisztelik. Az orientális ortodox, illetve nem khalkédóni egyházak esetében Leó megítélése összetettebb, mivel ezek az egyházak nem fogadták el a khalkédóni zsinat hitdefinícióját. A modern kutatás ugyanakkor különbséget tesz Eutükhész tanítása és a későbbi miafizita teológiai hagyomány között.

Leót a hagyományosan „Nagy” melléknévvel emlegetett három pápa egyikeként tartják számon; rajta kívül I. Gergely pápa és I. Miklós pápa viseli ezt a történetileg megszilárdult megkülönböztető elnevezést.

Forrásai és történeti háttere

Leó életének korai szakaszáról kevés biztos adat maradt fenn. Pontifikátusáról viszont viszonylag gazdag, de eltérő forrásértékű anyag áll rendelkezésre: a neve alatt fennmaradt levelezés, beszédei, a khalkédóni zsinat aktái, Prosper Aquitanus krónikája, a későbbi pápai életrajzi hagyományt őrző Liber Pontificalis, valamint későbbi egyháztörténeti és hagiografikus hagyományok.

A Liber Pontificalis fontos, de forráskritikával kezelendő adatokat őriz. A pápák életrajzait később szerkesztett formában közli, ezért korai adatait – így Leó születési helyére és családjára vonatkozó állításait – nem lehet ugyanolyan súlyú forrásként kezelni, mint Leó saját leveleit vagy a khalkédóni zsinat aktáit.

A Leóhoz kapcsolódó levélkorpusz különösen fontos az 5. századi egyháztörténet, a kánonjog és a krisztológiai viták kutatásában. A hagyományosan hozzá kapcsolt, kiadástörténetileg változó számozású levelezés 173 levelet tartalmaz, amelyek közül nem mindegyik Leó saját írása: egy részük neki címzett levél. A régebbi szakirodalom általában 143 Leó által írt levelet és 30 hozzá intézett levelet tart számon. A teljes levélkorpusz modern kritikai kiadásának hiánya miatt a kutatás sokáig a Ballerini-testvérek 18. századi kiadására, illetve annak Migne-féle újranyomására támaszkodott.

Leó működését a késő római keresztény állam keretében kell értelmezni. A 4–5. században a császári hatalom, a zsinati egyházkormányzat, a püspöki tekintély és a római jogi gondolkodás szorosan összefonódott. Leó nem a modern értelemben vett állam- és vallásszabadsági kategóriák között működött, hanem olyan korban, amikor a hitbeli egységet az egyházi és a birodalmi rend egyik lényeges feltételének tekintették.

Élete

Származása és korai pályája

A Liber Pontificalis szerint Leó Toszkánából származott, apját Quintianusnak nevezi. Egyes későbbi összefoglalók római születésűnek vagy római arisztokrata háttérből származónak nevezik, de ez nem olyan biztos adat, mint pápaságának kezdete és vége. Bizonyosabb, hogy korai egyházi pályája Rómához kötődött, és a római klérusban már pápasága előtt tekintélyes szerepet töltött be.

A források alapján I. Celesztin pápa idején már a római klérus tagja volt, és valószínűleg diakónusként működött; III. Szixtusz alatt pedig a római egyház egyik legtekintélyesebb tisztségviselőjévé vált. Johannes Cassianus neki ajánlotta a nesztoriánus tanítás ellen írt De incarnatione Domini contra Nestorium című művét. Alexandriai Kürillosz Rómához fordult Juvenal jeruzsálemi püspök joghatósági igényei miatt; a források alapján nem teljesen világos, hogy levelét közvetlenül Leóhoz mint római diakónushoz, vagy Celesztin pápához, Leó közvetítésével intézte.

440-ben a császári udvar megbízásából Galliába küldték, hogy közvetítsen Flavius Aëtius hadvezér és Albinus, a galliai praefectus praetorio, vagyis a tartományi polgári közigazgatás egyik legfőbb tisztségviselője között kialakult viszályban. Amíg távol volt Rómától, III. Szixtusz meghalt. Leót távollétében választották meg utódának; Rómába visszatérve 440. szeptember 29-én szentelték püspökké.

A pontifikátus kezdete

Leó pápaságának kezdetén a Nyugatrómai Birodalom katonai és közigazgatási válságban volt. A vandálok Észak-Afrikában, a hunok Közép-Európában, a nyugati császári udvar pedig gyakran Ravenna védettebb környezetében működött. Leó ebben a közegben egyszerre volt Róma püspöke, lelkipásztor, egyházfegyelmi döntéshozó és bizonyos helyzetekben a római lakosság politikai-diplomáciai képviselője. Ez nem jelentett modern értelemben vett világi kormányzói tisztséget, de a császári hatalom gyengülése idején a városi püspökök – különösen Róma püspöke – gyakran közvetítő és képviseleti szerepet is betöltöttek.

Pápaságának évfordulóin mondott beszédeiben rendszeresen kifejtette a római püspöki hivatalról alkotott felfogását. Leó szerint Róma püspöke nem vér szerinti leszármazottja, hanem hivatali és apostoli utódja Péter apostolnak. Ez azt jelentette, hogy Péter tekintélye és feladata nem halt meg vele, hanem a római püspöki székben tovább él; a hivatal méltósága nem a mindenkori püspök személyes kiválóságából, hanem Péter apostol Krisztustól kapott megbízatásából fakad. A püspökké szentelése évfordulóján mondott, harmadikként számozott beszédében így fogalmazott: „sicut permanet quod in Christo Petrus credidit, ita permanet quod in Petro Christus instituit” – vagyis „miként megmarad az, amit Péter Krisztusról hitt, úgy megmarad az is, amit Krisztus Péterben alapított”.

Egyházkormányzata és primátusfelfogása

A római püspöki primátus leói értelmezése

Leó a római püspöki primátus – vagyis Róma püspökének az egyházban betöltött tanító, fegyelmi és joghatósági elsőbbsége – egyik legkövetkezetesebb késő ókori megfogalmazója volt. Érvelése Máté evangéliuma 16. fejezetének péteri szövegére, Lukács 22,32-re, a római egyház apostoli eredetére és a korabeli jogi fogalmakra épült. Nem ő találta ki a római primátus gondolatát, de ő fogalmazta meg azt különösen sűrített, jogi és teológiai nyelven.

A leói primátusfelfogás szerint Péter tekintélye nem pusztán történeti emlék, hanem a római püspöki székben tovább ható hivatalos feladat. Leó ezért saját személyét gyakran alázatosan különböztette meg a hivataltól: a római püspök személye lehet méltatlan, de Péter hivatala és tekintélye nem fogyatkozik meg benne. Ezt fejezi ki az a megfogalmazása is, amely szerint Péter méltósága „méltatlan örökösében” sem szűnik meg.

„ut in unam Petri sedem universalis Ecclesiae cura conflueret, et nihil usquam a suo capite dissideret – vagyis: „hogy Péter egyetlen székénél gyűljön össze az egyetemes Egyház gondja, és sehol semmi ne legyen elszakítva a fejétől.”

– Quanta fraternitati, DH 282

A püspökké szentelése évfordulóján mondott, negyedikként számozott beszédében Leó Péter kiválasztását az egész egyház rendjének alapjaként értelmezte: „de toto mundo unus Petrus eligitur” – „az egész világból egyetlen Péter választatik ki”. A Quanta fraternitati kezdetű, Anastasius thesszalonikéi püspökhöz írt levelében ugyanezt az egyházi rend szintjén fejtette ki: a püspökök méltósága közös, de a kormányzati rend nem egyforma, mert az apostolok közösségében is volt rendbeli elsőbbség. Leó szerint e hierarchikus rend célja az volt, hogy „Péter egyetlen székénél” gyűljön össze az egyetemes egyház gondja, és semmi ne legyen elszakítva a fejétől.

Ezt a felfogást a modern szakirodalom a későbbi pápai primátuselmélet fontos előzményének tekinti, bár hangsúlyozza, hogy Leó joghatósági igényeinek gyakorlati érvényesülése nem volt egyforma Nyugaton és Keleten. Nyugaton – különösen Itália, Gallia, Hispania és Illyricum egyházi ügyeiben – Leó tekintélye jelentős mértékben érvényesült. Keleten viszont a császári egyházpolitika, a zsinati eljárás, Alexandria és különösen Konstantinápoly növekvő szerepe korlátozta a római igények gyakorlati hatását.

Itália, Szicília és Mauretania ügyei

Leó leveleiben számos egyházfegyelmi kérdésben intézkedett. Az itáliai püspökökhöz intézett leveleiben a kánoni rend, a papszentelés feltételei, az egyházi vagyon kezelése és a liturgikus gyakorlat egysége iránti gondját fejezte ki. Egy Campania, Picenum, Etruria és más tartományok püspökeinek írt levelében például az egyházi szolgálatra a korabeli kánoni normák szerint alkalmatlannak tartott személyek felszentelése ellen lépett fel.

Szicíliában elsősorban a keresztség kiszolgáltatásának idejével kapcsolatban avatkozott be. A római gyakorlatnak megfelelően a húsvéti és pünkösdi keresztséget tekintette elsődlegesnek, és bírálta azokat az eltéréseket, amelyek szerinte fellazították a liturgikus rendet. Mauretania Caesariensis püspökeihez intézett levelében a püspökválasztás, a papszentelés és a klerikusok fegyelmi ügyeit tárgyalta, ami jelzi, hogy Leó figyelme nem csak Itália közvetlen egyházi ügyeire terjedt ki.

Kelet-Illíria és Thesszaloniké

A keleti és nyugati egyházi befolyási övezetek határán fekvő Kelet-Illíria különösen kényes terület volt. A római püspökök korábban Thesszaloniké püspökét pápai vikáriusként, vagyis Róma helyi megbízottjaként használták a térség felügyeletére. Leó megerősítette Anastasius thesszalonikéi püspök vikáriusi szerepét, de egyben világossá tette, hogy a vikárius hatalma nem önálló patriarchális joghatóság, vagyis nem saját jogon gyakorolt nagyobb területi egyházi főhatóság, hanem Róma megbízásából gyakorolt felügyelet.

Amikor Anastasius túlkapásokba esett, Leó figyelmeztette őt, hogy hatáskörét mérséklettel és a kánoni rend tiszteletben tartásával gyakorolja. Ez a konfliktus jól mutatja Leó egyházkormányzati gondolkodásának kettősségét: a helyi egyházi felügyeletet szükségesnek tartotta, de a fontosabb ügyeket Róma számára kívánta fenntartani. Levelei alapján az illíriai ügyekben nem egyszerűen személyes hatalmi beavatkozásról, hanem a római szék és a helyi metropolitai-vikáriusi joghatóság viszonyának rendezéséről volt szó.

Hilarius arles-i püspök ügye

Leó egyik legismertebb nyugati joghatósági ügye Arles püspökéhez, Hilariushoz kapcsolódott. Hilarius több galliai egyházmegye ügyébe beavatkozott, köztük Celidonius besançoni püspök leváltásába. Celidoniust azzal vádolták, hogy laikusként özvegyet vett feleségül, illetve közhivatalnokként halálos ítélethez járult hozzá. Celidonius Rómához fellebbezett; Leó római zsinaton vizsgálta az ügyet, és a vádak igazolatlansága miatt visszahelyezte őt püspöki székébe.

A vita nem Leó pápaságának legitimitásáról, hanem arról szólt, milyen jogkörrel avatkozhat be Arles püspöke más galliai egyházmegyék ügyeibe, illetve milyen szerepe van Rómának a püspöki fellebbezésekben. Leó Hilariust megfosztotta több metropolitai, vagyis tartományi püspöki, valamint vikáriusi, vagyis pápai megbízotti jogosítványától, bár arles-i püspöki hivatalában meghagyta.

Az ügyhöz kapcsolódva III. Valentinianus 445. július 8-án kiadta Novella XVII. rendeletét, amely császári támogatást biztosított Leó galliai döntéseinek és a római szék fellebbviteli szerepének. A rendelet a késő római állam és az egyházi joghatóság összefonódásának egyik fontos példája, de nem jelenti azt, hogy az állam és az egyház kapcsolata ekkor kezdődött volna.

Vallási viták és egyházi fegyelem

Az 5. századi egyházi források „eretnekségnek” nevezték azokat a tanításokat, amelyeket a püspöki és zsinati döntések a hit lényegét sértő eltérésnek tekintettek. A fogalom ezért egyszerre teológiai és intézményi kategória: nem pusztán vitás véleményt, hanem az egyházi közösséget és tanítást veszélyeztető irányzatot jelölt.

Pelagiánusok Aquileiában

Pápaságának kezdetén Leó értesült arról, hogy Aquileiában olyan klerikusokat fogadtak vissza az egyházi közösségbe, akik korábban Pelagius vagy Caelestius tanaihoz kapcsolódtak, de nem tettek kifejezett hitbeli visszavonást. Leó ezt kifogásolta, és tartományi zsinat összehívását rendelte el, amelyen az érintetteknek nyilvánosan meg kellett tagadniuk korábbi nézeteiket.

A pelagiánus tanítás a latin egyház szemében azért volt súlyos probléma, mert az ember üdvösségében és erkölcsi megújulásában a kegyelem szükségességét a katolikus tanításhoz képest elégtelenül hangsúlyozta. A kérdés ezért nem csupán fegyelmi volt: a kegyelem és a szabad akarat viszonyáról szóló viták miatt az 5. századi latin egyház egyik központi dogmatikai problémájának számított.

Manicheusok Rómában

A manicheizmus dualista vallási mozgalom volt, amely a világot két, egymással szemben álló alapelv – a jó és a rossz – küzdelmeként értelmezte, és a keresztény egyház szemében a teremtés, a test és Krisztus megtestesülésének tanítását veszélyeztette. Leó határozottan fellépett a Rómában megjelenő manicheus közösségek ellen. A források szerint Észak-Afrikából, részben a vandál uralom elől menekülve manicheus csoportok jelentek meg Rómában, és titkos közösségeket szerveztek.

Leó 443 körül vizsgálatot folytatott, prédikációiban figyelmeztette a római híveket, majd 444. január 30-án az itáliai püspökökhöz intézett levelében is óvatosságra intett. 445. június 19-én Valentinianus császár szigorú rendeletet adott ki a manicheusok ellen. A késő római keresztény államban az ilyen vallási mozgalmak elleni fellépés egyszerre jelentett egyházi fegyelmi és állami jogi intézkedést; ez a gyakorlat eltér a modern vallásszabadsági felfogástól.

Priszcilliánusok Hispaniában

A priszcilliánusok Hispaniában kialakult, aszketikus és dualista elemeket is hordozó mozgalmat alkottak, amelyet a nyugati egyház gnosztikus és manicheus jellegű vonásai miatt gyanúsnak tartott. A mozgalom Hispaniában tovább élt, és Turibius astorgai püspök Leóhoz fordult segítségért. Leó hosszú választ írt, amelyben tételesen bírálta a priszcilliánus tanokat, és a hispániai püspökök zsinati vizsgálatát sürgette.

Leó a priszcilliánus tanítást pogány, asztrológiai, gnosztikus és keresztény elemek keverékeként értékelte. A Quam laudabiliter kezdetű levélben különösen bírálta azt a nézetet, amely a démonok és a csillagok hatalmának tulajdonította az emberi cselekedeteket, mert szerinte ez megszüntetné az erkölcsi felelősséget, valamint az erény jutalmazásának és a bűn büntetésének értelmét.

„Ha ezt hinni és tanítani szabad lenne, úgy sem az erényeknek jutalom, sem a bűnöknek büntetés nem járna.”

– Quam laudabiliter, DH 283

A levél a modalista szentháromságtannal, az emberi lélek isteni szubsztanciájáról szóló nézettel és az ördög természetéről szóló dualista felfogással szemben is állást foglalt. Leó szerint az Atya, a Fiú és a Szentlélek nem puszta nevek vagy szerepek, hanem valóságosan megkülönböztetett személyek az egy isteni lényegben; az emberi lélek nem Isten természetéből való rész, az ördög pedig nem rossz természetként teremtetett, hanem saját akaratából fordult el a jótól.

Krisztológiai viták és Khalkédón

A keleti krisztológiai válság háttere

Leó legnagyobb dogmatikai, vagyis hitelvi jelentőségű szerepe a krisztológiai vitákhoz kapcsolódik. A krisztológia a teológiának az a területe, amely Jézus Krisztus személyével, istenségével, emberségével és megváltói művével foglalkozik. Az 5. századi viták központi kérdése az volt, hogyan kell értelmezni Krisztus istenségének, emberségének és személyes egységének viszonyát.

A nesztorianizmus körüli korábbi viták után a keleti egyházban újabb feszültséget okozott Eutükhész konstantinápolyi archimandrita tanítása. A nesztorianizmus kritikusai szerint túl erősen különítette el Krisztus isteni és emberi valóságát, mintha két külön alanyról volna szó. Eutükhész ezzel szemben úgy beszélt Krisztusról, hogy tanítása a kritikusai szerint veszélyeztette Krisztus valóságos emberi természetének elismerését. Flavianus konstantinápolyi pátriárka 448-ban zsinaton elítélte és letette Eutükhészt, aki egyszerre fordult a császárhoz és Rómához.

A történeti pontosság érdekében fontos megkülönböztetni Eutükhész álláspontját a későbbi miafizita és nem khalkédóni hagyományoktól. A mai nem khalkédóni egyházak teológusai általában elutasítják azt a vádat, hogy Krisztus emberségét Eutükhész módján tagadnák vagy elnyelnék az istenségben. A khalkédóni és nem khalkédóni hagyományok közötti szakadás ezért nem vezethető vissza egyszerűen arra, hogy az utóbbiak Eutükhész tanítását vallották volna. A vita terminológiai, zsinati, politikai és egyházi identitásbeli tényezőket is magában foglalt.

Dioszkurosz és Alexandria

Leó kapcsolata Dioszkurosz alexandriai püspökkel fokozatosan vált feszültté. Dioszkurosz 444-ben követte Alexandria élén Kürilloszt. Leó eleinte a kánoni fegyelem és az egyházi rend megtartására intette őt, és abból indult ki, hogy Alexandria apostoli hagyománya nem állhat szemben azzal, amit ő Péter római székének tanításaként értelmezett. A viszony később Eutükhész ügye és a 449-es epheszoszi zsinat miatt éleződött ki, ahol Dioszkurosz meghatározó szerepet játszott Flavianus letételében és a Tomus felolvasásának megakadályozásában.

A Tomus ad Flavianum

Leó 449. június 13-án Flavianus konstantinápolyi pátriárkához intézte híres dogmatikus levelét, a Tomus ad Flavianumot. A tomus szó ebben az összefüggésben ünnepélyes, tanító jellegű dogmatikai levelet jelent. A levél Eutükhész tanításával szemben Krisztus egy személyben fennálló két természetét – az isteni és az emberi természetet – fejtette ki.

A vitában a „természet” (görögül physis, latinul natura) arra vonatkozott, hogy Krisztus valóságosan isteni és valóságosan emberi, a „személy” pedig arra, hogy nem két külön alanyról, hanem ugyanarról az egy Krisztusról van szó. A személyes egység kifejezésére a khalkédóni szóhasználatban a görög prosopon és hypostasis, latinul a persona és subsistentia terminusok kapcsolódtak. A 4–5. századi teológiai nyelvhasználat még fejlődésben volt, ezért ezek a szavak nem minden szerzőnél és minden vitában teljesen azonos hangsúllyal szerepeltek.

„Salva igitur proprietate utriusque naturae, et in unam coëunte personam [...] – „mindkét természet sajátosságának sértetlen megmaradásával, és egy személyben való egyesülésével [...]”

– Tomus ad Flavianum

A Tomus egyik kulcsmondata a két természet épségét és az egy személy egységét fejezte ki. Másutt Leó azt hangsúlyozza, hogy Krisztusban mind az isteni, mind az emberi természet a maga sajátos módján működik: „Agit enim utraque forma cum alterius communione quod proprium est”. A latin forma itt nem külső alakot jelent, hanem a természet sajátos működésmódjára utal. Ez a gondolat rokon a későbbi latin teológiai nyelv communicatio idiomatum fogalmával, amely szerint Krisztus isteni és emberi tulajdonságai az egyetlen személyre vonatkoztathatók, anélkül hogy a két természet összekeveredne vagy két külön személyre szakadna.

A Tomus egyszerre zárta ki Krisztus személyének nesztoriánusnak tartott szétválasztását és Eutükhész természet-összemosásként értelmezett tanítását. Leó krisztológiájának tömör összefoglalása: „Unus idemque est vere Dei Filius et vere hominis Filius” – „ugyanaz az egy valóságosan Isten Fia és valóságosan ember fia”.

Ugyanezen a napon Leó Kósz szigetének püspökéhez, Julianushoz is írt. A Licet per nostros kezdetű levél tovább pontosította, hogy az Ige nem változott át testté, és a test sem változott át Igévé, hanem mindkettő egységben maradt: nincs megosztva a különbözőség miatt, és nincs összezavarva elegyítés révén. E levélben Leó Eutükhész álláspontjával szemben kifejezetten hangsúlyozta, hogy Krisztus teste Máriától való valóságos emberi test, lelke pedig nem előzetesen létező, égi lélek.

A 449-es epheszoszi zsinat

449-ben II. Theodosius bizánci császár zsinatot hívott össze Epheszoszba. A zsinatot Dioszkurosz alexandriai püspök befolyása alatt tartották meg. Eutükhészt rehabilitálták, Flavianust letették, Leó követeinek tiltakozását nem vették figyelembe, és a Tomust nem olvasták fel. Leó később ezért nevezte az ülést latrociniumnak, vagyis „rablózsinatnak”. A kifejezés Leó polemikus értékeléséből származik, de később a khalkédóni hagyományban történeti terminussá vált.

II. Theodosius 450. július 28-án meghalt, utóda pedig Marcianus kelet-római császár lett, aki Pulcheria császárnővel együtt a hitbeli egység helyreállítását kívánta elérni. Marcianus 451-ben egyetemes zsinatot hívott össze, amelyet előbb Nikaiába terveztek, majd Khalkédónban tartottak meg. Leó eredetileg tartózkodó volt az újabb zsinattal szemben, részben a nyugati tartományokat fenyegető katonai helyzet, részben az újabb keleti viták veszélye miatt, de végül legátusokat küldött.

A khalkédóni zsinat

A khalkédóni zsinat 451. október 8-án nyílt meg, és november 1-jéig tartott. Leót Paschasinus lilybaeumi püspök, Lucentius püspök, Bonifacius és Basilius presbiterek, valamint Julianus cosi püspök képviselték. A zsinati hagyomány és a katolikus értelmezés szerint a pápa legátusai Leó nevében egyházi értelemben elnököltek, míg a császári biztosok az ülések rendjét és eljárási menetét irányították. A két szerep megkülönböztetése azért fontos, mert Khalkédón egyszerre volt egyházi zsinat és császári felügyelet mellett zajló birodalmi esemény.

A Tomus felolvasása és vizsgálata során a zsinati atyák akklamációval üdvözölték Leó tanítását. A zsinati akták szerint a püspökök akklamációval jelentették ki: „Péter szólt Leó által”; ugyanakkor azt is hangsúlyozták, hogy Leó és Kürillosz ugyanazt tanította. A teljesebb görög formula értelme: „Péter ezeket Leó által mondta ki.” Ez nem azt jelentette, hogy a zsinat vizsgálat nélkül fogadott volna el minden római állítást, hanem azt, hogy a zsinati atyák Leó levelében Péter apostol hitének hiteles megszólalását ismerték fel.

A zsinati atyák Alexandriai Kürillosz tanításával is összhangban állónak nyilvánították Leó levelét. Ez azért volt fontos, mert a keleti püspökök szemében a Tomus elfogadása csak Kürillosz örökségével összhangban volt teológiailag igazolható. A zsinat Leó levelét a nikaiai hitvallással, Alexandriai Kürillosz tanításával és a korábbi hitvallásokkal összhangban értelmezte. Egyes illír és palesztinai püspökök kezdetben magyarázatot kértek, majd a tisztázások után fogadták el a levelet.

A khalkédóni hitdefiníció Jézus Krisztust „egy és ugyanazon” Fiúként vallotta meg, aki tökéletes az istenségben és tökéletes az emberségben, istensége szerint egylényegű az Atyával, embersége szerint pedig egylényegű velünk. Az „egylényegű” mögött a görög homoousios, latinul consubstantialis terminus áll; a fogalom a lényegre vagy valóságra utaló görög ousia, illetve latin substantia és essentia szócsaládhoz kapcsolódik.

„Egy és ugyanazon egyszülött Fiú Úr Krisztust kell vallani két természetben, összekeveredés nélkül, változás nélkül, megosztás nélkül és elválasztás nélkül.”

– Khalkédóni hitdefiníció, DH 301–302

A zsinat Krisztust két természetben vallotta meg: „összekeveredés nélkül, változás nélkül, megosztás nélkül és elválasztás nélkül”. A definíció célja az volt, hogy egyszerre zárja ki a két természet összekeverését és Krisztus személyének kettéválasztását. A khalkédóni definíció a katolikus, a bizánci ortodox és számos protestáns hagyományban a klasszikus krisztológia egyik alapdokumentuma lett.

A 28. kánon és Konstantinápoly rangja

A khalkédóni zsinat egyik vitatott fegyelmi rendelkezése – vagyis zsinati egyházfegyelmi szabálya – a később 28. kánonként ismert határozat volt. Ez Konstantinápoly püspökének Róma után a második helyet kívánta biztosítani, és a pontusi, ázsiai és thrákiai egyházi területek metropolitáinak felszentelését Konstantinápolyhoz kapcsolta. A metropolita egy egyháztartomány vezető püspöke volt, aki több püspökség felett gyakorolt bizonyos felügyeleti jogokat. A kánon indoklása azon alapult, hogy Konstantinápoly „Új Róma”, vagyis a császár és a szenátus székhelye volt.

A római legátusok tiltakoztak a rendelkezés ellen, Leó pedig később nem erősítette meg azt. Leó nem Konstantinápoly városi vagy udvari jelentőségét tagadta, hanem azt az elvet utasította el, hogy egy püspöki szék egyházi rangja pusztán politikai fővárosi státusból következhet. Marcianus császárnak írt levelében így fogalmazott: „Alia tamen ratio est rerum saecularium, alia divinarum” – vagyis „más a világi dolgok, és más az isteni dolgok rendje”.

Leó érvelése szerint a kánon sértette a nikaiai kánoni rendet, valamint Alexandria és Antiokheia hagyományos előjogait. Pulkheriához írt levelében kijelentette, hogy a nikaiai kánonokkal ellenkező püspöki hozzájárulásokat nem ismeri el, és Péter apostol tekintélyével semmisnek tekinti. A zsinat Leóhoz intézett levele ugyanakkor arra kérte őt, hogy adja hozzájárulását a Konstantinápoly rangjára vonatkozó döntéshez is; a levél Leót úgy szólította meg, mint aki képviselői által a zsinati atyák élén állt.

„Nekik te, mint a fő a tagoknak, az élén voltál azok révén, akik a te képviseletedet ellátják.”

– A khalkédóni zsinat levele I. Leó pápának, DH 306

A vita nem pusztán presztízskérdés volt. Ha az egyházi rang a politikai jelentőségből fakad, akkor Konstantinápoly mint „Új Róma” jogosan igényelhette a második helyet. Ha viszont az apostoli alapítás a döntő – ahogy Róma Péter és Pál apostolra, Alexandria Márk evangélistára, Antiokheia pedig Péter apostol korai működésére hivatkozott –, akkor Konstantinápoly rangemelése problematikusnak tűnt. Leó nem utasította el Khalkédón dogmatikai döntéseit. 453. március 21-én megerősítette a zsinat hitre vonatkozó határozatait, különösen a Krisztus két természetéről szóló definíciót, de továbbra is elutasította a 28. kánont. A vita később a római és konstantinápolyi primátus eltérő értelmezésének egyik fontos előzménye lett. Katolikus értelmezésben Leó ezzel azt az elvet védte, hogy Róma primátusa apostoli-péteri eredetű, nem pedig a város birodalmi rangjából fakad. Keleti, különösen bizánci értelmezésben viszont Konstantinápoly felemelése részben az egyházi szervezetnek a birodalmi közigazgatási valósághoz való alkalmazkodását fejezte ki.

Khalkédón recepciója

Khalkédón döntései nem szüntették meg azonnal a krisztológiai feszültségeket. Palesztinában, Egyiptomban és Szíriában ellenállás bontakozott ki, különösen azokban a körökben, amelyek a zsinatot Alexandriai Kürillosz örökségének elárulásaként értelmezték. Marcianus halála után, 457-ben Alexandriában zavargások törtek ki; a khalkédóni párt püspökét, Proterioszt meggyilkolták, ellenfelei pedig Timotheosz Ailuroszt támogatták.

Leó a későbbi levelezésében is igyekezett fenntartani Khalkédón tekintélyét, támogatni a khalkédóni hitvalláshoz hű püspököket, és a császári udvart is arra ösztönözni, hogy lépjen fel az általa eretneknek tartott irányzatokkal szemben. A khalkédóni és nem khalkédóni egyházak közötti szakadás azonban tartósnak bizonyult. A 20. századi bizánci ortodox–orientális ortodox, illetve katolikus–orientális ortodox párbeszédekben több nyilatkozat is hangsúlyozta, hogy a krisztológiai vita részben eltérő fogalmi és nyelvi hagyományokhoz kapcsolódott; ez azonban nem jelentette a történeti és kánoni különállás automatikus megszűnését.

Diplomáciai szerepe

A Nyugatrómai Birodalom központi hatalma Leó pápasága idején egyre gyengébbé vált. A császári udvar gyakran Ravennában tartózkodott, Róma városa pedig a katonai válságok idején nem mindig számíthatott hatékony világi védelemre. Ebben a helyzetben Róma püspöke nemcsak lelkipásztori, hanem közvetítő és városi képviseleti szerepet is betölthetett.

Találkozása Attilával

452-ben Attila hun serege betört Itáliába, és több észak-itáliai várost feldúlt. A nyugati császári hatalom gyenge volt, a római lakosság pedig komoly veszélytől tartott. Leó Avienus volt consullal és Trigetius volt praefectusszal együtt követségbe ment Attilához. A találkozó helyét a hagyomány a Mincio folyó vidékére, Mantova közelébe helyezi.

A kortárs krónikás Prosper Aquitanus röviden arról tudósít, hogy Attila fogadta a római követséget, és ezt követően visszavonult Itáliából. A későbbi keresztény hagyomány Leó személyes közbenjárásának tulajdonította Róma megmenekülését. A modern történeti értelmezések ugyanakkor a diplomácia mellett más tényezőket is figyelembe vesznek: a hun hadjárat ellátási nehézségeit, a járványokat, az itáliai élelmezési helyzetet, a hadjárat kimerülését és a keleti római katonai nyomást.

A későbbi legendák szerint Attila Leó mellett Péter és Pál apostolt is látta, karddal fenyegetve; ezt az ikonográfiai motívumot Raffaello is megörökítette a Vatikánban. Ezek a látomásos részletek azonban nem tekinthetők kortárs történeti beszámolónak, hanem Leó alakjának későbbi vallásos és művészeti recepciójához tartoznak.

Leó találkozása Attilával Raffaello freskóján. A kép már a későbbi legendás hagyományt is tükrözi.

Geiserich és Róma kifosztása

455-ben, Valentinianus meggyilkolása és Petronius Maximus rövid uralma után Geiserich vandál király flottája partra szállt Itáliában, és Róma ellen vonult. A támadás politikai hátterében részben a vandál–római dinasztikus megállapodások felbomlása állt: Valentinianus leányát, Eudociát korábban Geiserich fiának, Hunerichnek szánták, Petronius Maximus hatalomátvétele azonban megváltoztatta ezt a helyzetet.

Leó a hagyomány szerint Geiserich elé ment, és közbenjárt a város lakóiért. A vandálok Rómát két héten át kifosztották, így Leó nem tudta megakadályozni a város anyagi pusztítását. A hagyomány szerint azonban közbenjárására Geiserich megkímélte a várost a felgyújtástól és a lakosság tömeges lemészárlásától. Ez a történet Leó későbbi emlékezetében jelentős szerepet kapott: a pápát nemcsak teológusként és egyházkormányzóként, hanem a római lakosság védelmezőjeként is ábrázolták.

Művészeti recepciója

Leó pápa a nyugati keresztény művészetben gyakran pápai öltözetben, könyvvel, pásztorbottal vagy későbbi ábrázolásokon tiarával jelenik meg. A könyv rendszerint tanítói tekintélyére és különösen a Tomusra utal. Legismertebb művészeti ábrázolásai közé tartozik Raffaello vatikáni freskója, amely Leó Attilával való találkozását már a későbbi legendás hagyomány elemeivel együtt mutatja be. A Szent Péter-bazilikában Alessandro Algardi 1646–1653 között készült monumentális márványdomborműve is Leó és Attila találkozásának barokk értelmezését örökíti meg.

Írásai és tanítása

Levelei

Leó levelezése az 5. századi egyháztörténet egyik legfontosabb forráscsoportja. A levelek dogmatikai, fegyelmi, kánonjogi és diplomáciai kérdéseket tárgyalnak, és különösen fontosak a khalkédóni vita, az arles-i ügy, Illíria, Mauretania, Szicília és az alexandriai helyzet megértéséhez.

A levelek stílusa jogi pontosságot, retorikai fegyelmet és erős hivatalteológiai tudatot mutat. Leó nyelvezete a késő latin keresztény próza egyik jelentős példája. A levelek kézirati hagyománya bonyolult; számos középkori kánonjogi gyűjtemény őrizte és rendezte újra őket, ami a szöveghagyomány modern kutatását különösen fontossá teszi.

Beszédei

Leó beszédei a római liturgikus év ünnepeihez kapcsolódnak. Fennmaradt prédikációi között karácsonyi, vízkereszti, nagyböjti, passióról szóló, húsvéti, mennybemeneteli, pünkösdi, Péter és Pál apostolokhoz, Szent Lőrinchez, valamint az évnegyedes böjti napokhoz, vagyis a kántorböjthöz kapcsolódó beszédek találhatók.

„Agnosce, o Christiane, dignitatem tuam. – „Ismerd fel, ó keresztény, méltóságodat.”

– Karácsonyi beszéd

Beszédeiben a dogmatikai tanítást gyakran erkölcsi és lelkipásztori buzdítással kapcsolta össze. Karácsonyi prédikációjának híres mondata jól mutatja Leó teológiájának egyik hangsúlyát: a megtestesülés és megváltás nem pusztán elvont dogma, hanem a keresztény élet és erkölcs alapja.

Leó nemcsak a hierarchikus egyházi rendről beszélt, hanem a megkereszteltek közös méltóságáról is. Egyik beszédében így fogalmazott: „Omnes enim in Christo regeneratos, crucis signum efficit reges, sancti vero Spiritus unctio consecrat sacerdotes” – vagyis „mindazokat, akik Krisztusban újjászülettek, a kereszt jele királyokká teszi, a Szentlélek kenete pedig papokká szenteli”. Ez nem a felszentelt papsággal való azonosítást jelentette, hanem azt, hogy a keresztség révén minden keresztény részesedik Krisztus papi, királyi és prófétai méltóságában.

Krisztológiája

Leó krisztológiája a latin nyugati hagyomány tömör, dogmatikai jellegű megfogalmazása. Nem spekulatív rendszert épített, hanem a hitvallás, a Szentírás és a korábbi egyházi tanítás alapján igyekezett megvédeni Krisztus teljes istenségét és teljes emberségét. A Tomus szerint ugyanaz az egy Krisztus „valóságosan Isten Fia és valóságosan ember fia” – unus idemque est vere Dei Filius et vere hominis Filius.

A khalkédóni krisztológia kulcsa az, hogy a „két természet” nem két személyt jelent. A „természet” itt az isteni és az emberi valóság teljességére, a személy pedig arra az egyetlen alanyra utal, aki Jézus Krisztus. Leó ezért egyszerre akarta megőrizni Krisztus teljes emberségét, teljes istenségét és személyes egységét. E megfogalmazás a későbbi khalkédóni definícióval együtt a klasszikus keresztény krisztológia alapvető referenciapontjává vált.

Leó krisztológiája szorosan összekapcsolódott megváltástanával. A Tomus és a Julianushoz írt levél szerint Krisztusnak valóban fel kellett vennie az emberi természetet, mert csak így lehetett az emberek és Isten közötti közvetítő: ugyanaz a Krisztus valóságos Isten és valóságos ember.

Szentségi és egyházfegyelmi tanítása

Leó leveleiben több szentségi és fegyelmi kérdésben is állást foglalt. Theodorus fréjus-i püspökhöz írt Sollicitudinis quidem tuae kezdetű levelében azt tanította, hogy a keresztség után elkövetett bűnök esetében a bűnbánat és az egyházi kiengesztelődés nyit utat az örök élet reményének megújulásához. Különösen hangsúlyozta, hogy a halálveszélyben lévő bűnbánóktól nem szabad megtagadni sem a bűnbánat lehetőségét, sem a visszafogadást, ha azt akár szavakkal, akár érthető jelekkel kérik.

A Magna indignatione kezdetű, 459. március 6-án kelt levelében Leó elítélte azt a szokást, hogy a bűnbánók bűneinek részletes lajstromát nyilvánosan felolvassák. Szerinte elegendő, ha a bűnös először Istennek, majd a papnak tárja fel lelkiismeretét; a nyilvános megszégyenítés sokakat eltántoríthatna a bűnbánat orvosságától. Ez a szöveg a nyugati bűnbánati fegyelem és a titkos gyónás történetének egyik fontos dokumentuma.

„Elegendő ugyanis az a gyónás, amellyel először Istennek tárulkoznak ki, azután a papnak is.”

– Magna indignatione, DH 323

Aquileiai Nikétászhoz és ravennai Neóhoz írt leveleiben Leó a keresztség megismétlésének tilalmát tárgyalta. Ha valakiről biztosan tudták, hogy már részesült a keresztségben, még ha eretnek közösségben is, nem kellett újra megkeresztelni, hanem a katolikus közösségbe való visszafogadás és a püspöki kézrátétel rendjét kellett követni. Ha azonban sem a személy, sem tanúk nem tudták bizonyítani, hogy a keresztség megtörtént, Leó nem tartotta helyesnek, hogy puszta gyanú miatt megfosszák az illetőt az újjászületés szentségétől.

Nikétászhoz írt levelében Leó a háború és fogság miatt szétszakadt házasságok ügyét is tárgyalta. A férjüket halottnak hitt asszonyok új házasságát nem tekintette automatikusan rosszhiszeműnek, de a visszatérő törvényes férjek esetében a korábbi házassági kötelék helyreállítását tartotta szükségesnek. Rusticus narbonne-i püspöknek adott válaszaiban a szerzetesi és szüzességi fogadalmak kötelező erejéről is nyilatkozott: aki önként vállalta a szerzetesi életet vagy a szüzesség állapotát, azt nem hagyhatta el bűn nélkül.

Erkölcsi tanítása

Leó erkölcsi tanításában fontos helyet kapott a keresztény élet fegyelme, az alamizsna, a böjt, az irgalmasság és az igazságosság. Az Ut nobis gratulationem kezdetű, 443. október 10-én kelt levelében elítélte, hogy egyházi személyek vagy keresztény laikusok kamatra adott pénzből kívánjanak meggazdagodni. A kölcsönadás helyes keresztény mércéjét az irgalmasság és az alamizsna logikájához kapcsolta: nem a földi kamatot, hanem az Istentől remélt jutalmat tartotta a keresztény adakozás céljának.

„A kamatban csak azt kell látnunk és úgy kell kölcsönt adnunk, hogy amit itt irgalmas szívvel juttatunk, azt az Úrtól sokszorosan és örökké megmaradó módon kaphassuk vissza.”

– Ut nobis gratulationem, DH 281

Lelkipásztori és liturgikus hangsúlyai

Leó prédikációiban visszatérő téma a böjt, az alamizsna, az imádság, a bűnbánat és az egyházi ünnepek erkölcsi jelentősége. A liturgikus év ünnepeit nem puszta megemlékezésként értelmezte, hanem olyan liturgikus cselekményként, amelyben a hívők a megváltás misztériumában jelen idejűen részesednek.

A hagyományosan Sacramentarium Leonianum néven ismert liturgikus gyűjteményt régebben gyakran Leóhoz kapcsolták, de a modern kutatás szerint ez nem Leó saját szerkesztésű műve, hanem későbbi, valószínűleg 6. századi római imádság- és prefációgyűjtemény. Egyes imák nyelvezete és teológiája valóban rokon Leó prédikációival, de a gyűjtemény egésze nem tekinthető közvetlenül Leó művének.

Halála, sírja és tisztelete

Leó 461. november 10-én halt meg Rómában. A hagyomány szerint a régi Szent Péter-bazilika előcsarnokában vagy annak közelében temették el. I. Szergiusz pápa a 7. század végén maradványait a bazilika belsejébe vitette; később a bazilika átépítése és újabb rendezései során sírját többször áthelyezték. Ma a Szent Péter-bazilika egyik oltáránál tisztelik.

A katolikus egyház szentként tiszteli, és 1754-ben XIV. Benedek pápa az egyháztanítók közé sorolta. Az „ősi tisztelet” arra utal, hogy Leó szentként való tisztelete a középkori formalizált szentté avatási eljárások kialakulása előtti liturgikus és egyházi hagyományból ered. Ünnepét a római naptárban korábban április 11-én tartották, míg az 1969-es naptárreform után november 10-re, halálának vagy temetésének hagyományos emléknapjára került. A bizánci ortodox liturgikus hagyományban február 18-án is ünneplik.

Történeti jelentősége és értékelése

Leót a késő ókori pápaság egyik legfontosabb alakjának tartják. Jelentősége több területen mutatkozik meg. Egyrészt a római püspöki primátus leói megfogalmazása a későbbi nyugati pápaságelmélet egyik alapvető előzménye lett. Másrészt a Tomus ad Flavianum révén döntő szerepet játszott a khalkédóni krisztológiai definíció kialakulásában. Harmadrészt a Nyugatrómai Birodalom meggyengülésének idején Róma püspöke olyan diplomáciai és közösségi szerepet vállalt, amely túlmutatott a szűken vett egyházmegyei kereteken.

Leó primátusfelfogása alapvető hatást gyakorolt a középkori pápaság elméletére. A „Péter széke” teológiája, amely szerint Róma püspöke nem pusztán egy tekintélyes apostoli szék vezetője, hanem Péter apostol hivatalának örököse, Leó szövegeiben nyerte el egyik klasszikus késő ókori formáját. Ez a felfogás később I. Gergely pápa és a középkori pápai reformok korában új történeti környezetben fejlődött tovább.

A történeti értékelésben ugyanakkor különbséget kell tenni Leó saját teológiai önértelmezése, a későbbi katolikus recepció, a keleti egyházak eltérő értelmezései, valamint a modern intézménytörténeti kutatás között. Leó működése sem pusztán politikai hatalomgyakorlásként, sem kizárólag szentéletrajzi hagyományként nem érthető meg. Tevékenységének megértéséhez a késő ókori császári-egyházi rendet, a krisztológiai vitákat, a római jogi gondolkodást, a nyugati birodalmi válságot és a Péter apostolhoz kapcsolt római primátus teológiáját együtt kell figyelembe venni.

Főbb művei és hagyományosan hozzá kapcsolt iratok

Leó hiteles művei közül legfontosabbak levelei és beszédei. A hagyományosan neki tulajdonított művek és gyűjtemények közül nem mindegyik tekinthető saját szerzeményének.

• Epistolae – levelei; ezek közé tartozik a Tomus ad Flavianum is.
• Sermones vagy Tractatus – beszédei a liturgikus év ünnepeihez és egyéb alkalmakhoz.
• Tomus ad Flavianum – különösen jelentős, Flavianus konstantinápolyi pátriárkához írt dogmatikus levele.
• Sacramentarium Leonianum – hagyományosan Leó nevéhez kapcsolt, de modern kutatás szerint későbbi római liturgikus gyűjtemény.

Források

Elsődleges források kiadásai és fordításai

• Leo Magnus (1846). Migne, Jacques-Paul (ed.). Sancti Leonis Magni Romani Pontificis Opera Omnia. Patrologia Latina (latin nyelven). Vol. 54–56. Paris: J.-P. Migne.
• Leo Magnus (1973). Chavasse, Antoine (ed.). Tractatus. Corpus Christianorum Series Latina (latin nyelven). Vol. 138–138A. Turnhout: Brepols.
• Schaff, Philip (1895). Nicene and Post-Nicene Fathers, Second Series, Vol. 12: Leo the Great, Gregory the Great (angol nyelven). Edinburgh: T&T Clark. Hozzáférés: 2026. május 10.
• Leo the Great (1957). Letters. The Fathers of the Church: A New Translation (angol nyelven). Vol. 34. Translated by Hunt, Edmund. Washington, D.C.: Catholic University of America Press.
• Leo the Great (1996). Sermons. The Fathers of the Church: A New Translation (angol nyelven). Vol. 93. Translated by Freeland, Jane Patricia; Conway, Agnes Josephine. Washington, D.C.: Catholic University of America Press. ISBN 9780813200934.
• The Book of Pontiffs (Liber Pontificalis): The Ancient Biographies of the First Ninety Roman Bishops to AD 715 (angol nyelven). Translated by Davis, Raymond (2. javított kiadás ed.). Liverpool: Liverpool University Press. 2000. ISBN 9780853235453.
• Price, Richard; Gaddis, Michael (2005). The Acts of the Council of Chalcedon (angol nyelven). Liverpool: Liverpool University Press. ISBN 9780853230397.
• Schwartz, Eduard, ed. (1932–1938). Acta Conciliorum Oecumenicorum. Tomus II: Concilium Universale Chalcedonense (görög és latin nyelven). Berlin–Leipzig: Walter de Gruyter.
• Denzinger, Heinrich; Hünermann, Peter (2004). Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai. Szent István kézikönyvek (magyar nyelven). Vol. 9. Budapest: Szent István Társulat. ISBN 9637556117.
• Leo the Great. "Letter 28: To Flavian, commonly called "the Tome"". New Advent: Fathers of the Church (angol nyelven). Hozzáférés: 2026. május 10.
• "Council of Chalcedon". New Advent: Fathers of the Church (angol nyelven). Hozzáférés: 2026. május 10.

Modern szakirodalom

• Neil, Bronwen (2009). Leo the Great. The Early Church Fathers (angol nyelven). London–New York: Routledge. ISBN 9780415394802.
• Wessel, Susan (2008). Leo the Great and the Spiritual Rebuilding of a Universal Rome (angol nyelven). Leiden–Boston: Brill. ISBN 9789004170520.
• Hoskin, Matthew J. J. (2022). The Manuscripts of Leo the Great's Letters: The Transmission and Reception of Papal Documents in Late Antiquity and the Middle Ages. Instrumenta Patristica et Mediaevalia (angol nyelven). Vol. 83. Turnhout: Brepols. ISBN 9782503589664.
• Ullmann, Walter (1960). "Leo I and the Theme of Papal Primacy". The Journal of Theological Studies (angol nyelven). 11 (1): 25–51.
• Kelly, J. N. D. (1986). The Oxford Dictionary of Popes (angol nyelven). Oxford: Oxford University Press. ISBN 9780192139641.
• Merrills, Andrew; Miles, Richard (2010). The Vandals (angol nyelven). Chichester: Wiley-Blackwell. ISBN 9781405160681.
• Saracyn, Wiktoria (2021). "Novella XVII in the Light of Lex Iulia de Maiestate: Hilarius of Arles Case Study". Vesnik pravne istorije / Herald of Legal History (angol nyelven). Hozzáférés: 2026. május 10.
• Grig, Lucy; Kelly, Gavin (2012). Two Romes: Rome and Constantinople in Late Antiquity (angol nyelven). Oxford: Oxford University Press. ISBN 9780199739400.

Lexikonok és kézikönyvek

• Kirsch, Johann Peter (1910). "Pope St. Leo I (The Great)". The Catholic Encyclopedia (angol nyelven). Robert Appleton Company. Hozzáférés: 2026. május 10.
• "St. Leo I". Encyclopaedia Britannica (angol nyelven). Hozzáférés: 2026. május 10.
• Gergely, Jenő (1982). A pápaság története (magyar nyelven). Budapest: Kossuth Könyvkiadó.

Magyar nyelvű régebbi irodalom

• Csizmazia, Placid (1942). Nagy Szent Leó beszédei: Irodalomtörténeti és stilisztikai tanulmány (magyar nyelven). Budapest: Stephaneum Nyomda.
• Barna, Leander (1926). Nagy Szent Leó pápa (magyar nyelven). Budapest: Szent István Társulat.
• Babura, László (1927). Nagy Szent Leó élete (magyar nyelven). Budapest: Szent István Társulat.

Kapcsolódó szócikkek

• Khalkédóni zsinat
• II. epheszoszi zsinat
• Krisztológia
• Pápai primátus
• Pápaság
• A pápaság története
• Római pápák listája
• Római pápák listája grafikusan
• Antikhalkédóni egyházak
• Priszcilliánusok
• Johannes Cassianus
• Phlabianosz konstantinápolyi pátriárka

Külső hivatkozások

• "Sanctus Leo I Magnus – Documenta Catholica Omnia" (latin nyelven). Hozzáférés: 2026. május 10.
• "Leo the Great, Gregory the Great – Nicene and Post-Nicene Fathers, Second Series, Vol. 12" (angol nyelven). Christian Classics Ethereal Library. Hozzáférés: 2026. május 10.

Előző pápa:
III. Szixtusz

Római pápa
440 – 461

Következő pápa:
Hilár