Duns Scotus

Boldog Duns Scotus János (latinul: Ioannes Duns Scotus, angolul: John Duns Scotus; Duns, Skócia, 1265/1266 körül – Köln, 1308. november 8.) skót származású ferences rendi szerzetes, katolikus teológus és skolasztikus filozófus. A középkori skolasztika egyik legjelentősebb mestere, Aquinói Szent Tamás, Bonaventura és William Ockham mellett a 13–14. századi latin keresztény bölcselet és teológia egyik legfontosabb alakja.

Boldog Duns Scotus János
Duns Scotus (Justus van Gent olajfestménye, 1472–1476 körül)
Született	John Duns 1265/1266 körül Duns, Skócia
Elhunyt	1308. november 8. Köln
Álneve	Doctor Subtilis Doctor marianus
Állampolgársága	skót
Foglalkozása	filozófus teológus egyetemi oktató író egyetemi oktató hivatásos pap prédikátor
Iskolái	Merton College Oxfordi Egyetem
Sírhelye	Church of the Immaculate Conception of the Blessed Virgin Mary in Cologne
Filozófusi pályafutása
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
Skócia, Anglia, Franciaország, Németország – Középkori filozófia –
Iskola/Irányzat	Skolasztika, ferences iskola, szkotizmus
Érdeklődés	Teológia, Metafizika, etika, Ismeretelmélet, Logika, Mariológia
Akikre hatott	William Ockham, Francisco Suárez, késő skolasztika, Gottfried Wilhelm Leibniz, Charles Sanders Peirce
Akik hatottak rá	Arisztotelész, Hippói Szent Ágoston, Canterburyi Szent Anzelm, Avicenna, Bonaventura, Averroës, Aquinói Szent Tamás, Genti Henrik
Fontosabb nézetei	a lét egyértelműsége, haecceitas, formális különböztetés, voluntarizmus, a Szeplőtelen fogantatás védelme
A Wikimédia Commons tartalmaz Boldog Duns Scotus János témájú médiaállományokat.
Sablon Wikidata Segítség

Mellékneve a középkori hagyományban Doctor Subtilis, vagyis „a finom megkülönböztetések doktora”; a mariológiai hagyományban gyakran Doctor Marianus néven is említik. Filozófiáját és teológiáját követő irányzatot szkotizmusnak nevezik. II. János Pál pápa 1993. március 20-án jóváhagyta ősi tiszteletét, és boldogként való tiszteletét megerősítette.

Scotus nehéz szerző: műveiben sok a szigorú logikai elemzés, a pontos fogalmi megkülönböztetés és az iskolás vitairatokra jellemző technikai terminológia. Jelentősége mégis szélesebb körű. Olyan kérdésekre adott eredeti választ, mint: miként beszélhet az ember Istenről; mi tesz egy dolgot éppen ezzé az egyedi dologgá; hogyan viszonyul az értelem és az akarat; milyen értelemben szabad Isten és az ember; miért volt illő, hogy Krisztus megtestesüljön; és hogyan védhető a katolikus Mária-tan, különösen a Szeplőtelen Fogantatás.

Neve és melléknevei

A „Duns Scotus” név nem modern családnév és keresztnév a mai értelemben. A középkori egyetemi gyakorlatban a személyeket gyakran keresztnevük és származási helyük szerint nevezték meg. A „Duns” a mai Skócia területén fekvő településre utal, a „Scotus” pedig skót származást jelöl. A korábbi szakirodalomban időnként felmerült ír vagy észak-angliai származás lehetősége is, de a mai kutatás fő iránya szerint Scotus a skót Duns környékéről származott.

Magyarul leggyakrabban Duns Scotus vagy Duns Scotus János néven szerepel. A „Skót Duns János” forma nyelvileg magyarázó jellegű, de nem vált bevett magyar névvé. A katolikus szóhasználatban boldoggá avatása, illetve ősi tiszteletének megerősítése óta a Boldog Duns Scotus János forma is előfordul.

A Doctor Subtilis melléknév nem pusztán díszítő cím. Scotus gondolkodásának egyik fő jellegzetessége valóban az, hogy ott is különbséget tesz, ahol más szerzők egyetlen fogalmat használnak. Ebből származik híres tanítása a „formális különböztetésről” is, amely nem pusztán nyelvi megkülönböztetés, de nem is két külön dolog szétválasztása.

Élete

Származása és ferences hivatása

Duns Scotus életéről viszonylag kevés biztos adat maradt fenn. A legbiztosabb korai dátum pappá szentelése: 1291. március 17-én szentelték pappá a ferences rendben, Northamptonban, a lincolni püspök joghatósága alatt. Mivel a pappá szentelés alsó életkora ekkor 25 év volt, ebből következtetnek arra, hogy Scotus legkésőbb 1266 elején született. Ezért a szakirodalomban az 1265/1266 körüli születési dátum a legelterjedtebb, bár újabb kutatások ennél néhány évvel korábbi születési lehetőséget is felvetettek.

Fiatalon lépett a ferences rendbe. A ferences rendi háttér döntő jelentőségű volt számára. A 13. századi ferences teológiai hagyományban erős volt Szent Ágoston, Bonaventura és az oxfordi iskolák hatása. Ez a háttér különbözteti meg Scotust a domonkos-tomista iránytól, bár gondolkodását nem lehet pusztán „Tamás-ellenes” irányzatként leírni. Sok alapvető skolasztikus előfeltevést közösen vallott Aquinói Tamással, de több kérdésben más úton kereste a megoldást.

Oxford, Cambridge és Párizs

Scotus tanulmányainak és tanításának fő állomásai Oxford, valószínűleg Cambridge, Párizs és Köln voltak. Oxfordban teológiai tanulmányokat folytatott, és ott kezdte meg Peter Lombardus Sententiáihoz írt magyarázatainak kidolgozását. A Sententiák a középkori teológiai oktatás alapvető tankönyve volt; a teológiai mesteri fokozathoz vezető út egyik legfontosabb állomása a mű nyilvános kommentálása volt.

Scotus oxfordi előadásjegyzeteinek korai formája a Lectura. Később ezeket dolgozta át nagyobb, rendezettebb formában; ebből nőtt ki az Ordinatio, amelyet gyakran Opus Oxoniense néven is emlegettek. Párizsi előadásaihoz kapcsolódik a Reportatio Parisiensis, amely nem egyszerű ismétlése az oxfordi anyagnak: benne Scotus újabb kérdéseket és érveket is beépített, különösen a párizsi viták szerzőire figyelve.

A párizsi száműzetés

1302-ben Scotus Párizsban folytatta teológiai pályáját. 1303-ban azonban a Szép Fülöp francia király és VIII. Bonifác pápa közti konfliktus miatt el kellett hagynia Párizst. A király azt kívánta a párizsi egyetem és a szerzetesrendek tagjaitól, hogy támogassák a pápa ellen benyújtott fellebbezést. Scotus azok közé tartozott, akik ezt nem írták alá, és inkább eltávozott Párizsból.

A száműzetés rövid ideig tartott. 1304-ben visszatérhetett Párizsba, 1305 körül pedig a teológia mestere lett. Párizsi működése azonban nem tartott sokáig: 1307 végén rendi elöljárói Kölnbe küldték, ahol a ferences studiumban tanított.

Halála és sírja

Duns Scotus 1308. november 8-án halt meg Kölnben. Testét a kölni ferences templomban temették el. Tisztelete a ferences rendben és több helyen már a középkorban megjelent; a későbbi eljárások során ősi tiszteletére hivatkoztak. II. János Pál pápa 1993. március 20-án erősítette meg boldogként való tiszteletét.

Történeti és szellemi háttér

Duns Scotus a 13. század végének és a 14. század elejének fordulóján működött. Ez a skolasztika egyik legélénkebb korszaka volt. Az egyetemeken Arisztotelész műveinek latin recepciója már mélyen átalakította a filozófiai és teológiai gondolkodást. Aquinói Szent Tamás nagy szintézise ekkor már ismert volt, de korántsem vált minden iskolában kizárólagos mércévé. A ferencesek körében tovább élt az ágostoni-bonaventurai hangsúly: Isten szabadsága, a szeretet elsőbbsége, a megvilágosítás és az akarat jelentősége.

A 13. század végének vitáihoz hozzátartozott az 1277-es párizsi elítélések hatása is. Ezek az elítélések több olyan tételt érintettek, amelyet a korabeli egyetemi arisztotelizmus túl erősnek vagy a keresztény tanítással nehezen összeegyeztethetőnek láttatott. Scotus ebben a környezetben kereste a filozófia és a teológia helyes viszonyát. Nem egyszerűen Arisztotelész vagy Aquinói Tamás ellen fordult, hanem olyan rendszert kívánt kidolgozni, amelyben a filozófiai elemzés szigorú marad, de nem szűkíti le a kinyilatkoztatás és az isteni szabadság terét.

Művei

Scotus műveinek hitelessége bonyolult kérdés. A kora újkori Wadding-féle kiadás sok olyan írást is tartalmazott, amelyet a modern kutatás nem tekint hiteles Scotus-műnek. A 20. századtól a Scotus Bizottság és más kutatócsoportok kritikai kiadásai tették lehetővé a szövegek pontosabb vizsgálatát.

Legfontosabb művei és műcsoportjai:

• Lectura – Scotus oxfordi előadásainak korai változata Peter Lombardus Sententiáihoz.
• Ordinatio – a Sententiák magyarázatának átdolgozott, rendezettebb formája; Scotus egyik fő teológiai műve, de halála miatt befejezetlen maradt.
• Reportatio Parisiensis – a párizsi előadásokhoz kapcsolódó változatok; a hallgatói jegyzetek és Scotus saját átdolgozásainak viszonya több ponton kutatási kérdés.
• Quaestiones quodlibetales – különféle teológiai és filozófiai kérdéseket tárgyaló vitairatok.
• Tractatus de primo principio – Isten mint első princípium létének és természetének filozófiai tárgyalása.
• Arisztotelész-kommentárok és logikai művek – ide tartoznak többek között a Porphüriosz Isagoge-jához, Arisztotelész kategóriáihoz, a Peri hermeneias-hoz, a szofisztikus cáfolatokhoz, a De anima-hoz és a Metafizikához kapcsolódó kérdések és kommentárok.

A régebben Scotusnak tulajdonított Grammatica speculativa című művet a modern kutatás általában nem tekinti hiteles Scotus-írásnak; szerzőjeként többnyire Erfurti Tamást nevezik meg. Ez azért fontos, mert a 20. század elején Martin Heidegger habilitációs munkája még olyan szöveget vizsgált, amelyet akkor Scotusnak tulajdonítottak.

Fő tanításai

A lét elsőbbsége és egyértelműsége

Scotus metafizikájának egyik legismertebb tanítása a lét egyértelműsége (latinul univocitas entis). Ez nem azt jelenti, hogy Isten és a teremtmény ugyanolyan módon léteznének. Scotus szerint Isten végtelen, önmagától való létező, a teremtmény pedig véges és Istentől függő létező. A tétel inkább fogalmi és ismeretelméleti jellegű: amikor az értelem a „létező” fogalmát használja, ugyanazt az alapfogalmat tudja alkalmazni Istenre és teremtményre, különben nem tudna a teremtményekből Istenre következtetni.

Aquinói Szent Tamás inkább az analógia nyelvén beszélt: Istenről és a teremtményről nem teljesen azonos, de nem is teljesen különböző értelemben állítjuk a létet, a jóságot vagy a bölcsességet. Scotus attól tartott, hogy ha nincs legalább fogalmi egyértelműség, akkor az Istenről szóló természetes teológiai érvelés túl bizonytalanná válik. Ezért hangsúlyozta, hogy a lét fogalma nem szorítható egyetlen kategóriába, hanem a kategóriák fölött áll.

Isten mint végtelen létező

Scotus istenérvelésének egyik központi fogalma a végtelen létező (ens infinitum). Szerinte Isten legmegfelelőbb metafizikai megjelölése az, hogy végtelen létező: olyan első princípium, amely önmagában bírja a lét teljességét, és semmiben sem függ mástól. Ezzel a hangsúllyal Scotus némileg eltér Aquinói Tamástól, akinél Isten elsődlegesen mint tiszta valósultság, önmaga által fennálló lét és első ok jelenik meg.

Scotus nem tagadta Isten egyszerűségét és első ok voltát, de metafizikai rendszerének súlypontját Isten végtelenségére helyezte. Ez a tanítás a teológiában is fontos lett, mert összekapcsolta Isten mindenhatóságát, szabadságát, szeretetét és önmagában való teljességét.

A formális különböztetés

Scotus egyik legjellemzőbb fogalma a formális különböztetés (latinul distinctio formalis a parte rei). Ez a reális és a pusztán értelmi különbség közé eső megkülönböztetés.

Egyszerűen fogalmazva: vannak olyan mozzanatok, amelyek ugyanabban a dologban elválaszthatatlanul együtt vannak, mégsem pusztán a mi gondolkodásunk választja szét őket. Például egy lélek és képességei, vagy Isten különböző tulajdonságai nem két különálló dologként léteznek, de az értelem nem is teljesen önkényesen különbözteti meg őket. Scotus szerint a dologban magában van alapja annak, hogy ezeket formálisan megkülönböztessük.

Ez a tanítás fontos szerepet játszik metafizikájában: a közös természet, az egyedítő mozzanat, a lényegi tulajdonságok és az isteni attribútumok magyarázatában is használja. A skotista iskola egyik fő ismertetőjegye éppen ez a „formalizmus” lett.

A haecceitas: az „ez-voltság”

A haecceitas Scotus talán legismertebb metafizikai fogalma. A latin haec szó jelentése: „ez”. A haecceitas tehát azt jelöli, ami egy dolgot éppen ezzé az egyedi dologgá tesz.

A kérdés így érthető meg: két ember ugyanahhoz a fajhoz tartozik, mindkettő ember. De mi teszi Szókratészt éppen Szókratésszé, és Platónt éppen Platónná? Aquinói Tamásnál az anyag mennyiségileg meghatározott volta fontos szerepet játszik az anyagi dolgok egyedítésben. Scotus szerint ez nem elégséges magyarázat, különösen a szellemi létezők esetében. Ezért vezeti be az egyedi pozitív határozottságot, az „ez-voltságot”.

Scotusnál a közös természet (például az emberség) nem önállóan lebegő platóni idea, de nem is puszta név. A közös természet az egyedi dolgokban van, és a haecceitas által szűkül le erre az egyetlen, megismételhetetlen egyedre. Így az egyedi dolog nem pusztán általános természet és külső körülmények együttese, hanem sajátos, pozitív egyediség hordozója.

Megismerés és intuíció

Scotus ismeretelmélete több ponton a ferences és oxfordi hagyományhoz kapcsolódik. Fontos szerepet tulajdonít az intuitív megismerésnek. Az intuitív megismerés nem pusztán általános fogalmakból indul ki, hanem arra irányul, hogy a konkrét dolog ténylegesen létezik-e és jelen van-e. Az absztrakt megismerés ezzel szemben elvonatkoztat a dolog tényleges jelenlététől, és a fogalmi tartalmat vizsgálja.

Ez a megkülönböztetés később William Ockhamnél is nagy jelentőségű lett, bár Ockham Scotusnál radikálisabb irányba vitte tovább a kérdést. Scotus még nem nominalista Ockham értelmében: a közös természeteknek nála van valós alapjuk a dolgokban, még ha az egyetemesség mint egyetemesség az értelem munkájához kapcsolódik is.

Teológiája

Hit, ész és teológia

Scotus hithű katolikus teológus volt, aki a filozófia eszközeit a teológiai igazságok pontosabb megértésére használta. Nem tagadta a természetes ész szerepét: Isten létének bizonyítását, a metafizikai alapfogalmak elemzését és a teremtett világból kiinduló istenismeretet fontosnak tartotta. Ugyanakkor több kérdésben szigorúbb mércét alkalmazott a filozófiai bizonyításra, mint Aquinói Tamás.

Ezért Scotus több olyan tételről, amelyet a katolikus hit bizonyosan vall, óvatosabban beszélt a pusztán filozófiai demonstráció szintjén. Nem azért, mert tagadta volna ezeket, hanem mert megkülönböztette a kinyilatkoztatásból bizonyos hitigazságot attól, amit a természetes ész önmagában kényszerítő módon tud bizonyítani. A teológiát gyakorlati irányultságú tudománynak tekintette: végső célja nem puszta elméleti kíváncsiság, hanem az ember Istenhez vezetése.

Az értelem és az akarat viszonya

Scotus gyakran voluntarista gondolkodóként ismert. Ez azt jelenti, hogy az akaratnak különösen nagy jelentőséget tulajdonít. Akarat és értelem viszonyában nem az értelem kényszerítő erejét tekinti elsődlegesnek, hanem az akarat szabad önmeghatározó képességét.

Ez nem az értelem lebecsülése. Scotus szerint az értelem megmutatja a jót, az akarat pedig szabadon irányulhat rá. A szabadság nem pusztán választás két külső lehetőség között, hanem az akarat belső önbirtoklása: az ember nem gépies szükségszerűséggel cselekszik, hanem valódi felelősséggel.

Isten esetében Scotus hangsúlyozza az isteni akarat szabadságát, de nem azonosítja azt önkénnyel. Isten akarata nem kerülhet ellentétbe saját lényegével. Ezért a skotista voluntarizmus nem azt tanítja, hogy a jó és a rossz teljesen tetszőleges volna, hanem azt, hogy az erkölcsi rend végső alapja Isten szabad, bölcs és szent akarata.

Természetes törvény és erkölcstan

Scotus erkölcstanában a természetes törvénynek két szintje különböztethető meg. A legszorosabb értelemben vett természetes törvény olyan igazságokat tartalmaz, amelyek szükségszerűen kapcsolódnak Istenhez mint végső jóhoz: például hogy Istent szeretni kell, és nem szabad Istennel ellentétes végső célt választani. Más parancsok, különösen az emberek közti viszonyokra vonatkozó konkrét rendelkezések, Isten szabad rendelésében kapják kötelező erejüket, noha nem önkényesen, hanem az isteni bölcsesség és a teremtett rend javának megfelelően.

Ez a tanítás magyarázza, miért látták benne egyes későbbi szerzők a voluntarista erkölcstan egyik előkészítőjét. Ugyanakkor Scotus nem szakította el az erkölcsöt a jó és a cél rendjétől; inkább az isteni szabadság és az emberi felelősség metafizikai súlyát hangsúlyozta.

Krisztocentrikus teológiája

Scotus teológiájának egyik legfontosabb, a népszerű összefoglalásokban gyakran háttérbe szoruló vonása a krisztocentrizmus. Szerinte Krisztus megtestesülése nem csupán válasz az ember bűnére, hanem Isten teremtő és szerető tervének középpontja. A megtestesült Ige a teremtés koronája és célja: Isten a világot Krisztusra tekintettel akarta, és benne akarta a teremtett rend legnagyobb dicsőségét.

Ez a nézet eltér attól a teológiai hangsúlytól, amely a megtestesülést elsősorban a bűn orvoslásaként tárgyalja. Scotus nem tagadja a megváltás bűntől szabadító szerepét, de azt állítja, hogy Krisztus elsődlegessége mélyebb: az Ige megtestesülése akkor is illett volna Isten tervéhez, ha az ember nem vétkezik. Ezért nevezi a katolikus hagyomány Scotust olykor a megtestesült Ige teológusának.

Mária-tana és a Szeplőtelen Fogantatás

Duns Scotus nevét különösen összekapcsolják a Szeplőtelen fogantatás védelmével. A katolikus tanítás szerint Mária fogantatásának első pillanatától kezdve, Krisztus érdemeire való tekintettel, megőriztetett az áteredő bűntől. A középkorban ennek teológiai magyarázata nem volt magától értetődő, mert felmerült a kérdés: ha Mária nem volt az áteredő bűn állapotában, akkor hogyan szorult rá Krisztus megváltására?

Scotus válasza a „megelőző megváltás” gondolatára épül. Mária is Krisztus megváltásának köszönheti kiváltságát, de nem úgy, hogy előbb bűnbe esett állapotból szabadult meg, hanem úgy, hogy Krisztus érdemei előre alkalmazva megőrizték őt az áteredő bűntől. A skotista hagyomány ezt gyakran a következő formulával foglalja össze: potuit, decuit, ergo fecit – Isten megtehette, illett hozzá, tehát megtette. A formula nem egyszerű bizonyítás, hanem annak rövid összefoglalása, hogy az isteni mindenhatóság, illőség és megváltói bölcsesség összhangban áll Mária kiváltságával.

A Szeplőtelen Fogantatás dogmáját a katolikus egyház csak 1854-ben hirdette ki ünnepélyesen IX. Piusz pápa Ineffabilis Deus kezdetű bullájával. Scotus érvelése azonban a dogma későbbi teológiai előkészítésének egyik klasszikus forrása lett.

Scotus és Aquinói Szent Tamás

Duns Scotust gyakran Aquinói Szent Tamás ellenfeleként mutatják be, de ez leegyszerűsítő. Mindketten katolikus teológusok, arisztotelészi eszközöket használó skolasztikus gondolkodók, és mindketten a hit és az ész összhangját keresték. A különbség főként abban áll, hogy más hangsúlyokat adtak a metafizikában, az istenismeretben és az erkölcstanban.

Kérdés	Aquinói Szent Tamás	Duns Scotus
Istenről való beszéd	Erősen hangsúlyozza az analógiát: Istenről és teremtményről nem teljesen azonos értelemben állítjuk ugyanazokat a tökéletességeket.	A lét fogalmának fogalmi egyértelműségét hangsúlyozza, hogy a teremtményekből Istenre irányuló érvelés lehetséges legyen.
Isten metafizikai megjelölése	Isten mint önmaga által fennálló lét, tiszta valósultság és első ok kerül előtérbe.	Isten mint végtelen létező kerül hangsúlyos helyre.
Egyedítés	Az anyag mennyiségileg meghatározott volta fontos szerepet játszik az anyagi dolgok egyedítésében.	Az egyedítés elve a haecceitas, az egyedi „ez-voltság”.
Különböztetések	A reális és értelmi különbségek rendszerét használja.	Bevezeti és széles körben alkalmazza a formális különböztetést.
Értelem és akarat	Erősebb az intellektualista hangsúly: az akarat a megismert jóra irányul.	Erősebb az akarat szabadságának hangsúlya.
Megtestesülés	A megtestesülést elsősorban a bűn orvoslásának és a megváltás rendjének összefüggésében tárgyalja.	Krisztus megtestesülését a teremtés elsődleges, krisztocentrikus tervének részeként értelmezi.
Mária Szeplőtelen Fogantatása	A domonkos-tomista hagyomány sokáig óvatosabb volt a kérdésben.	Scotus a Szeplőtelen Fogantatás klasszikus középkori védelmezője lett.

A két iskola közti viták a középkor végén és az újkorban olykor élesek voltak, különösen a Szeplőtelen Fogantatás kérdésében. Mégsem helyes a tomizmust és a szkotizmust két teljesen elszigetelt vagy ellenséges rendszerként bemutatni. A történeti kutatás hangsúlyozza, hogy Scotus sokkal több ponton állt közös skolasztikus talajon Tamással, mint ahogy a régi polemikus összefoglalók sugallták.

Szkotizmus és hatása

A szkotizmus Duns Scotus gondolkodását követő skolasztikus irányzat, amely különösen a ferences iskolákban vált jelentőssé. Korai képviselői közé sorolják többek között Antonius Andreae-t, Franciscus de Mayronist és Johannes de Bassolist. A skotista iskola a késő középkorban és a kora újkorban is jelentős maradt, különösen metafizikai, mariológiai és krisztológiai kérdésekben.

Scotus hatása kettős. Egyrészt a katolikus teológián belül a ferences hagyomány egyik legnagyobb rendszeralkotója lett. Másrészt filozófiai témái – a lét fogalma, a modalitás, az individuáció, a formális különböztetés, az akarat szabadsága – a későbbi filozófiában is visszatértek. William Ockham több ponton Scotushoz kapcsolódva, de nála radikálisabban alakította ki saját nominalista és terminista álláspontját. A kora újkorban Francisco Suárez és más késő skolasztikus szerzők is vitába léptek vele, illetve beépítettek skotista elemeket saját rendszereikbe.

A modern filozófiában Scotus neve többek között a modalitás, az individuáció és a létfogalom története kapcsán kerül elő. A 20. századi kutatás jelentős része arra törekedett, hogy megszabadítsa Scotus képét a régi iskolás előítéletektől: nem pusztán „Tamás kritikusa”, hanem önálló, magas szintű metafizikai és teológiai gondolkodó volt.

Katolikus tisztelete

Duns Scotust a ferences rendben és több helyi hagyományban régóta boldogként tisztelték. Boldoggá avatási eljárását már a 20. század elején is sürgették, de a hivatalos pápai megerősítésre 1993-ig kellett várni. II. János Pál pápa 1993. március 20-án jóváhagyta ősi tiszteletét. XVI. Benedek pápa 2010-es katekézisében Scotust a skolasztika jelentős alakjaként, a megtestesült Ige és Mária Szeplőtelen Fogantatása iránt különösen érzékeny teológusként mutatta be.

Ünnepe a ferences naptárban november 8-ához kapcsolódik, halála napjához. Sírja Kölnben található, ahol emlékezete ma is él.

Értékelése

Duns Scotus a skolasztika egyik legnehezebb, de legfontosabb szerzője. Gondolkodását három nagy elsőbbség jellemzi: a metafizikában a lét, az erkölcstanban az akarat, a teológiában a szeretet elsőbbsége. Ezt a hármas hangsúlyt több katolikus összefoglaló is kiemeli.

A tomista hagyományból nézve egyes tanai vitathatók maradtak: ilyen a lét egyértelműsége, a formális különböztetés széles alkalmazása, vagy az isteni akarat erősebb hangsúlya. Ugyanakkor ezek nem a katolikus hit tagadásából, hanem a hit filozófiai védelmének más útjából származnak. Scotus saját korában és későbbi iskolájában hithű katolikus teológusnak számított, aki a ferences hagyományon belül igyekezett új, szigorú és következetes szintézist adni.

Művei

Fontosabb latin művek

• Ordinatio vagy Opus Oxoniense
• Lectura
• Reportatio Parisiensis
• Quaestiones quodlibetales
• Tractatus de primo principio
• Quaestiones super libros Metaphysicorum Aristotelis
• Quaestiones super Porphyrii Isagogen
• Quaestiones super Praedicamenta Aristotelis
• Quaestiones super Perihermeneias
• Quaestiones super libros De anima
• Theoremata

Magyarul

• Párizsi előadások a tudásról és az esetlegességről; fordította Ábrahám Zoltán; Kairosz, Budapest, 2011. ISBN 9789636624903.

Források és irodalom

• Thomas Williams: John Duns Scotus. Stanford Encyclopedia of Philosophy. https://plato.stanford.edu/entries/duns-scotus/
• Jeffrey Hause: John Duns Scotus (1266–1308). Internet Encyclopedia of Philosophy. https://iep.utm.edu/john-duns-scotus/
• Alexander W. Hall: Scotus: Knowledge of God. Internet Encyclopedia of Philosophy. https://iep.utm.edu/scotuskg/
• XVI. Benedek pápa: General Audience: John Duns Scotus, 2010. július 7. https://www.vatican.va/content/benedict-xvi/en/audiences/2010/documents/hf_ben-xvi_aud_20100707.html
• Blessed John Duns Scotus. Encyclopaedia Britannica. https://www.britannica.com/biography/Blessed-John-Duns-Scotus
• Duns Scotus, John, Bl. In: New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, Detroit–Washington, 2003, 4. kötet.
• Maurice de Wulf: History of Medieval Philosophy, 3. angol kiadás, Longmans, Green and Co., London, 1909.
• Étienne Gilson: Jean Duns Scot. Introduction à ses positions fondamentales. Paris, 1952.
• Allan B. Wolter: The Philosophical Theology of John Duns Scotus. Cornell University Press, Ithaca, 1990.
• Thomas Williams (szerk.): The Cambridge Companion to Duns Scotus. Cambridge University Press, Cambridge, 2003.
• Richard Cross: Duns Scotus. Oxford University Press, Oxford, 1999.
• Dám Ince: A létfogalom Duns Scotus rendszerében. Magyar Barát, 1947.
• Schütz Antal: Dogmatika. Szent István Társulat, Budapest.

Kapcsolódó szócikkek

• Skolasztikus filozófia
• Szkotizmus
• Aquinói Szent Tamás
• Bonaventura
• William Ockham
• Szeplőtelen fogantatás
• Középkori latin irodalom
• Ferences rend